Új Blog!!!

Hali! Nyitottam egy új blogot, kiváncsi lennék a véleményetekre.

http://apokolangyala.blogspot.com

Pusz Lyly

Hali

Sziasztok!
Újra beindul a három hetes komi verseny!!!! Aki a legtöbb komit írja annak kitesszük az oldalát és a fényképét a blogra(ha engedélyezi) és 3 hétig megkap egy hosszabb előzetest.(ha szeretné) Csak hogy ezt se felejtsük el!!!! :D Lyly

És már csak 1 komi kell a 13. fejihez! Rajta!!

Egy kis plusz!!

Lehet, hogy olvastátok páran azt a bejegyzést, amikor egy oldalt linkeltem, amin pályázai alkotások vannak, és az enyém is közte van. (Nah ez értelmes volt) Úgy gondoltam, hogy felteszem nektek a művemet.
Álmokkal Teli Világ

A buszmegállóban állok. Szemben megáll a helyi járat. Egy srác száll le róla. Amikor meglát, oda integet nekem. Én pedig visszaintegetek. Körülnéz, hogy jön-e autó. Egy BMW közeledik felénk, de még messze van. Lelép a járdáról, de már nem figyel a külvilágra, csak rám. Boldogok vagyunk. Az úton jön, lassan sétálva. És akkor ideér a BMW. Fékcsikorgás. A fiú felordít, én pedig sikítok. Vége… elütötte. Megindulok feléjük, próbálnak visszafogni az emberek, de kitépem a kezem a vasmarok szorításokból. Könnyeim eláztatják az arcom, mint a záporeső. Odaérek. Minden csupa vér. A sofőr a fejét fogja, és jajgat a holt test felett. Én pedig lesokkolva nézem a jelenetet. – felriadtam. Izzadva ültem fel az ágyban. Körülnéztem, de csak a biztonságot jelentő sötétség vett körül. Ránéztem az órára. Fél hat. Fél óra és kelek.
Úgyse tudtam volna vissza aludni, ezért letámolyogtam a konyháig, hogy igyak egy pohár vizet. Anya már javában talpon volt, készítette a reggelimet, meg is lepődött, hogy már felébredtem.
- Szia, kicsim. – köszönt, de amikor felnézett, úgy meredt rám, mint aki szellemet lát.
- Úristen Theresa, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.
- Igen mama, miért mi a baj? – nem értettem, mi baj, hiszen úgy éreztem magam, mint a napsütés, vidáman, és boldogan, na, jó nem, de próbáltam ezt mutatni. Az az álom megviselt.
- Teljesen le vagy sápadva, karikásak a szemeid. Mennyit aludtál? Nem vagy lázas? – jött oda és meleg tenyerét a homlokomra szorította.
- Ugyan, mama, hagyjál! Teljesen jól érzem magam.
- Ahogy gondolod, de kislányom, - nézett rám komolyam – ha rosszul vagy szólj. Nem nézel ki valami fényesen, és aggódom érted.
- Redben, mami szólok, de szerintem csak izgulok a suli miatt, és nem aludtam sokat. – ezután szerencsére nem nyaggatott. Gyors elkészültem, reggeliztem és indultam is a suliba. Egy újabb tanév, új diákok, barátságok, viták, ellenségek… szerelmek. Uh, rosszul hangzik. Ezen gondolkodtam, amíg vártam az iskola buszt. 10 percen belül meg is érkezett a rozoga, sárga tragacs. Felszálltam, és leültem leghátulra. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és elmerültem a zene világában. Már vagy negyed órája zötykölődtünk, amikor nagyot fékezett a tragacs, én meg sikeresen lefejeltem az előttem lévő szék támláját. Homlokomat dörzsölve néztem fel. Egy srác szállt fel, nagyon ismerős volt, de nem tudtam honnan. Ahogy őt néztem tekintetünk találkozott, és rám mosolygott, azzal az elragadó mosolyával, én meg éreztem, hogy a vér az arcomba szökik. Kifelé kezdtem bámulni, és azon imádkoztam, hogy ne mellém üljön… Nem mellém ült. További fél óra utazás után végre megérkeztünk az iskolához. Ahogy leszálltam a buszról barátnőm rögtön a nyakamba vetette magát.
- Theresa. Szia. Jaj, úgy hiányoztál. Mesélj mi történt veled a nyáron? Mindent mondj el. – hadarta, de amikor rám nézett lefagyott a mosoly az arcáról.
- Úristen, te beteg vagy? Szörnyen nézel ki. – aggodalmaskodott.
- Dehogy csak nem aludtam sokat. Különben pedig neked is, szia. – mosolyogtam rá. Elmentünk, felvettük az órarendünket. Szerencsére szinte minden óránk közös volt. Elballagtunk az osztályterem felé. A terem már nyüzsgött a rég látott osztálytársaktól. Üdvözöltük a rég látott haverokat, és leültünk, csendben vártuk a tanárt. Becsöngetés után fél perccel lépett be. Egy új diákkal az oldalán.
- Sziasztok. Az én nevem Mrs. Wild. Én leszek az új osztályfőnökötök. És emellett szeretném bemutatni az osztálytársatokat, Christopher Allwright-ot. – és akkor belém hasított a felismerés. Ez az a fiú, akit a buszon láttam. A francba.
- Szeretném, ha valaki segítene neki eltalálni a termekbe. Tájékozódni az iskolában. Mivel még nem ismerlek titeket, rábökök a naplóban egy névre, és ő lesz a „kiválasztott”. Theresa Wymer. – nagyszerű. Csak velem lehet ilyen kegyetlen a Sors. Szegény Christopher még elmakogott pár mondatot, hogy honnan jött, meg miért, aztán leült. A terem másik végébe, a lehető leg messzebb tőlem… Mrs. Wild még beszélt a házirendről, elmondta a tűzvédelmi szabályokat, meg az ehhez hasonló idiótaságokat, és mielőtt kicsöngettek, megkért mindenkit, hogy írjon magáról egy bemutatkozó dolgozatot, a „jobban megismerhessen minket” címszó alatt.
Az egész napot együtt töltöttük Chris-szel. Meg kell, valljam, jól éreztem magam vele, de egész végig olyan déja-vu érzésem volt. Mintha ismerném… Egészen hazáig kísért, elbúcsúztunk egymástól, és megbeszéltük, hogy holnap együtt megyünk suliba. Mosolyogva léptem be az ajtón. Ahhoz képest, hogy az első nap volt, egész elviselhető volt. A nappaliban összefutottam apával.
- Szia Kicsim! – köszönt, adott egy puszit a fejem búbjára, és indult is dolgozni. Mivel senki nem volt kíváncsi a mai napomra, bezárkóztam a szobámba, és neki álltam a bemutatkozó levelemnek. Egy óra múlva már készen is volt.






Bemutatkozó Dolgozat!




Theresa Wymer-nek hívnak. 17 éves vagyok. Szüleimmel élek, testvérem nincs. Szeretek olvasni, írni. Erősségem magyar és a történelem. Spanyolt és franciát tanulok, mivel idegen vezető szeretnék lenni. Szeretem a gyerekeket, az állatokat. Viszonylag türelmes ember vagyok, szeretem a rendet. Nem vagyok társasági ember, szeretem a magányt, az egyedüllétet. Kedvenc könyvem az Üvöltő Szelek. Irtózom a hideg szeles időktől, a pókoktól. Határtalan fantáziámnak köszönhetően könnyen ringatom magam az álmok világában. Általában fél lábbal állok a földön. Magabiztos, mégis szerény személyemnek köszönhetően nehezen barátkozom, ismerkedem. Tanulmányaim jók, bár nem teljesítek 100 százalékosan.
Mottóm: A mosoly egy görbe vonal, ami egyenesbe hozhatja a világot!




Este fáradtan dőltem be az ágyba, de nehezen aludtam el. Sokféle érzés kavargott bennem. Izgalom, egy újabb nap miatt, félelem, mert az első tanítási nap, és valami egészen furcsa, szokatlan érzés, azt hiszem, ezt hívják „első látásra szerelem”-nek. A híres pillangók verdestek a gyomromban, ha Rá gondoltam. Az új diákra, akit körbe vezettem a suliba. Angyal arca befurakodott az elmémbe, vele aludtam el, mosollyal az arcomon. Egy hosszú álmatlan éjszaka után, izgatottan készültem el, amit mami is észrevett rajtam, de betudta az első tanítási napnak. Óráknak tűnt, mire ideért a busz. Olyan gyorsan pattantam fel, mint az ágyúgolyó, úgyhogy el is botlottam a saját lábamban. Vörös fejjel, mégis vigyorogva ültem le a helyemre. A következő megállónál felszállt Chris. Leült mellém.
- Jó reggelt! –nézett rám, azzal az elbűvölő mosolyával.
- Szia! – köszöntem neki én is, jó pár perc után, miután magamhoz tértem a kábulatból.
Egész úton beszélgettünk. Amikor leszálltunk a buszról, rögtön szúrós, féltékeny pillantásokat kaptam… olyan lányoktól, akik szívesen lettek volna helyemben. A nap gyorsan telt Chris társaságában, azt hiszem, igazi barátok lehetünk majd egyszer. A tanár el volt ájulva a dolgozatomtól, hát persze, ilyenekben mindig is jó voltam. Tanítás után leültünk az udvarra beszélgetni. Sok mindent megtudtam róla. Például van egy öccse, a szülei elváltak, van egy tacskója akit Pablo-nak hívtak. Tőlünk három háztömbnyire laknak. Én is meséltem magamról. És egyszer csak észbe kaptam.
- Úristen mennyi az idő? – sipítottam.
- Fél három lesz kettő perc múlva. – válaszolta halál nyugodtan.
- Két perc múlva indul a busz. Futás. – mondtam, felkaptam a táskám, és rohantam Chris- szel a nyomomban. A tragacs az orrunk előtt csukta be az ajtókat. Lihegve bámultam a busz után. Ránéztem Christopher-re, és kirobbant belőlünk a nevetés.
- Ennyit erről. Hogyan most? – kérdeztem miután levegőhöz jutottunk.
- Gyalogoljunk. Van más választás? – kérdezte beletörődötten.
- Nincs. – ingattam a fejem. Elindultunk. Észre se vettem, mikor értünk haza, de nagyon hamar elment az idő. Miután elbúcsúztunk egymástól, szomorúság tört rám. Talán a hiánya miatt. De, ez nem lehet. Alig ismerem két napja, nem eshetek bele. Ezen gondolkoztam egész délután, úgyhogy jóformán nem tanultam semmit. Este hamar elaludtam, mert kifárasztott a gyaloglás. „És akkor a buszmegállóban találtam magam. Megint. Ne! És megállt a busz, integet a fiú, elütik.” Megint izzadva keltem fel, de a fiú arcára nem emlékeztem, de akkor is annyira ismerős volt. Az éjszaka további részében nem aludtam valami jól csak forgolódtam. Ezután, két hónapig nem is álmodtam újra… szinte elfelejtettem. Nap jött nap után, már jóformán benne voltunk a tanévben. Chrisszel a barátságunk elmélyült, én pedig már nem láttam a rózsaszín ködtől, ami körülvett. Éreztem, hogy most vagyok igazán szerelmes. De ez a rajongás nem talált viszonzásra. Még… Már napi szinten késtük le a buszt, és gyalogoltunk haza kettesben. Mivel pénteki nap volt, úgy döntöttünk, hogy teszünk egy kis kitérőt. Olyan környékre tévedtünk, ahol eddig még nem jártunk, úgyhogy csak bolyongtunk. Egy sikátorba kötöttünk ki, és pechünkre ott volt valami gengszterféle. A férfi odajött hozzánk.
- Segíthetek valamit? – kérdezte reszelős hangján, miközben kifújta a cigi füstjét. Chris megfogta a kezem, védelmezően elém állt, és beszélni kezdett.
- Mi eltévedtünk. Meg mondaná nekünk, merre jutunk el az iskolához?
- Pffff, fiatalok. – röhögte. – gyertek, elviszlek titeket. Ott a kocsim – mutatott egy ócska tragacsra – indulás! – kiáltott ránk, mert nem mozdultunk. Lassan elindultunk, de Chris még mindig nem engedte el a kezem, sőt inkább szorította. Beültünk az autóba. Olyan bűz terjengett benne, hogy elkapott a rosszullét. Fintorogva néztem Chris-re, de ő is le volt sápadva.
- Na, gyerekek, - szólalt meg hirtelen – megállunk tankolni, és utána hazaviszlek titeket. - és nem hazudott, jó negyed óra után megálltunk egy kútnál, és boldogan fedeztem fel, hogy ez az a benzinkút, ami a házunktól három percre van. Amikor bement az ürge fizetni odasúgtam Chris-nek.
- Figyelj, innen három percre van a házunk, most rohanunk jó? Csak nehogy észrevegyen.
- Rendben. – vigyorgott. Gyors kipattantunk az autóból, és a házunkig meg sem álltunk. Az ajtó előtt kifújtuk magunkat, és dőltünk a nevetéstől. Még mindig nevettünk, amikor nyílt a bejárati ajtó. Mami csak nézett ránk, mint akik meghibbantak.
- Szia, Mama. – köszöntem félénken.
- Üdv, Mrs. Wymer. – köszönt bajtársam is udvariasan.
- Jaj, gyerekek, mi történt veletek, hol voltatok? Theresa, tudod, hogy aggódtam érted? – dorgált meg, én pedig fülem, farkam behúztam – Gyertek be. – bementünk, kaptunk forró csokit, és mama megismerte a legjobb barátomat. Christopher estig nálunk maradt, megtanultunk, beszélgettünk, és a nap vége felé fájó szívvel búcsúztunk el egymástól. Az álom megint előjött. Minden éjjel visszatért, úgy ahogy Chris is velem volt minden délután.. Egyik nap elmentünk sétálni az arborétumba. Ahogy beszélgettünk egyre fogyott köztünk a hely, és addig addig közeledtünk egymáshoz, míg a karunk összeért. Ráemeltem a szemem. Érezni lehetett azt a különös vonzást, az apró kis szikrát, ami minket összekötött. Állta a tekintetem, mire én elpirultam és a fákat kezdtem tanulmányozni. Így ballagtunk egymás mellett, szótlanul. Arra eszméltem fel, hogy ujjaink egymásba fonódtak. Rá néztem, és olyat fedeztem fel a szemében, ami megrémisztett és boldoggá tett egyben. Szerelmet… Én törtem meg a kínos csendet.
- Figyelj, én… én ezt nem értem. Akkor most mi van? – emeltem fel a kezünket mosolyogva. Eközben egy fához értünk, én nekidőltem a tőrzsének, ő pedig elém állt.
- Csak Te és Én. – válaszolt suttogva, és végigsimított az arcomon a kézfejével, de a kezem még mindig nem engedte el. – Persze, ha te is akarod. – folytatta halkan. Én pedig boldogságtól túlfűtve bólogattam. És akkor megtörtén. Pár másodperc alatt ajkát az enyémen éreztem. Így csókolóztunk, elfeledve a külvilágot. Ezután minden nagyon gyorsan ment. Még több időt töltöttünk együtt. De az álmok még mindig gyötörtek éjszakáról éjszakára. Ezt barátom hamar észre is vette. És innen kezdődtek a bonyodalmak.
- Mi a baj? – kérdezte egyszer.
- Semmi, mi lenne? – kérdeztem meglepve.
- Annyira furcsa vagy mostanában, mintha nem pihented volna ki magad.
- Ó, hogy az. – mondtam alig hallhatóan.
- Tessék? – kérdezte értetlenül.
- Semmi. – mosolyogtam rá.
- Nem, kicsim. Látom, hogy valami baj van. Mond, elkérlek. – pislogott rám.
- Rendben. Amióta megismertelek, van egy rémálmom. Elüt valakit egy kocsi, és a szemem előtt hal meg. Azt hiszem a barátom. – gondoltam vissza a rémálomra. Annyira mélyen érintett, hogy beleremegtem.
- Értem, de a barátod? Csak nem akarsz megcsalni? – próbált viccet csinálni az egészből.
- Dehogyis, ez halál komoly. – löktem meg a vállát.
- Oké, oké. Rendben.
Másnap, a suliban, megakadt egy nagy színes plakáton a szemem.
- Nézd, félévzáró bál lesz. Ilyen sem volt még. – mosolyogtam rá.
- Igen tényleg, ha te mondod. Szeretnél elmenni? – kérdezte kedvesen.
- Én nem azért kérdeztem. – válaszoltam meglepetten.
- Tudom. – nézett rám komolyan. – hát akkor, eljönnél velem a bálba? – kérdezte angyalian.
- Mondjak erre nemet? – vigyorogtam rá. – Hát persze! – mondtam és megcsókoltam. Ez volt a végzetes hiba. Már vagy két perce ölelkeztünk, amikor odaért az osztályfőnök, akit mellesleg nem vettük észre.
- Ezt nem itt kéne fiatalok! – szólt ránk. A rideg hangra szétrebbentünk.
- Bocsánat, Mrs. Wild. – motyogtam. Ahogy hallótávolságon kívül volt a banya, kirobbant belőlünk a nevetés. Így mentünk be órára. A bál három hét múlva lesz, de már be voltam zsongva. Elterveztem, hogy milyen ruhám lesz, hogyan fog állni a hajam, hogyan fogunk keringőzni a terem közepén. Ebbe a tervbe beavattam Chris-t is. Csak mosolygott a lelkendezésemen. Rögtön másnap elkezdtem a készülődést, és beavattam a mamámat is. De Chris-el egyre kevesebb időt töltöttünk együtt. Mindig el kellett mennie valahova. Nem értettem. Már csak három nap volt a bálig, amikor kiderült minden. A suliból mentem ki, amikor Chris-t megláttam egy másik lánnyal. Épp megölelték egymást. Chris-nek csillogott a szeme. Ledermedve néztem a jelenetet. Miután a lány elment, Chris pont felém fordult. Könnyes szemekkel néztem rá. Csak megráztam a fejem, és elindultam az ellenkező irányba. Utánam rohant.
- Hé, Theresa, várj! Meg magyarázom! – kiáltotta. Megfordultam. Épp odaért elém.
-Nem kell meg magyarázni semmit. – sírtam – én mindent értek, bár fogalmam sincs ki ez a lány, és hogy miért ölelgeted, elfogadom, őt választottad. De hogy titokban a hátam mögött megcsalsz, ezt nem tudom fölfogni. Nagyot, nagyon nagyot csalódtam benned. Nem akarlak többet látni! Vége! – üvöltöttem a képébe. Épp beállt az iskola busz, úgyhogy elkezdtem rohanni, hogy elérjem. Teljes letargiába estem. Bezárkóztam a szobámba és csak sírtam. Így ment ez majdnem egy hétig. Nem beszéltünk, nem is találkoztunk. A rémálom pedig folyton folyvást gyötört. Aztán kaptam egy sms-t.
„Találkozzunk a buszmegállóban egy óra múlva, és beszéljük meg. Chris”. Igaza van, vetődött fel bennem. Ezt tényleg meg kéne beszélni. Így hát elkészültem, és egy óra múlva vártam a megbeszélt helyen. Megjött a busz. És ekkor elkezdődött a valódi rémálom. Chris leszállt, és amikor meglátott, odaintegetett nekem. Körülnézett. Csak egy BMW jött messze. Elindult, de csak a szemembe nézett. A BMW túl gyorsan hajtott. Ideért. Fékcsikorgás. Akár csak az álomban, de ez most a valóság. Chris felordított, én pedig felsikoltottam. Oda akartam rohanni hozzá, de visszatartottak a járókelők. Kitéptem a kezem, és odarohantam. Csak egy vértócsában fekvő holt test feküdt előttem. A sofőr ledermedve állt. Én sírva, ordítva rogytam le hozzá.
- Ne, ez nem lehet. Nem. Kelj föl! Kérlek! Én… szeretlek! – rázogattam az élettelen testet. A sofőr mögém lépett és átfogta a vállam.
- Gyere. – suttogta. – nem kell végig nézned. – felkapart a földről. NE! AZ ÁLOM VALÓRA VÁLT! AZ ÁLOM VALÓRA VÁLT! Ez járt a fejemben..


Ez mind három hónapja történt. A temetésre nem volt erőm elmenni. Három hónapja még minden rendben volt. Most meg itt ülök az ágyamon és siratom életem szerelmét. A hiányát nem tudtam elmulasztani, de rávettem magam, és elindultam a temetőbe. Sírva értem oda a sírhoz, de akkor megláttam azt a személyt, akit a pokolba kívántam volna. Az a lány ült a kősíron, aki miatt szakítottunk.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Oh, Theresa, te vagy az ugye? – állt fel.
- Igen én vagyok. – válaszoltam gorombán.
- Én szeretném megmagyarázni azt, ami történt. Mi… Chris-szel nem voltunk együtt. – ez érdekesnek ígérkezik.
- Igen, akkor miért ölelgetted? – fujtattam.
- Kérlek hallgass végig. – suttogta – Én Chris Unoka nővére vagyok. Csak táncolni tanítottam, hogy a bálon, amire végül is nem tudtatok elmenni, ne taposson meg, és ne bénázzon, hanem egy gyönyörű estét varázsoljon neked. Ezért tűnt el oly sokat, mert velem volt. Érted? De, Te… Önző voltál, végig se hallgattad. Miattad halt meg, érted? Miattad! – üvöltötte a képembe, és elviharzott. Én pedig nem hittem a fülemnek. Ez nem lehet igaz. Ránéztem a sírra. A kőtáblán ez állt:




Christopher Allwright
Élt 17 évet.
Örökké emlékezni fogunk Rád! Szerető szüleid, rokonaid és életed szerelme Theresa


Ahogy olvastam a szöveget, könnyek gyűltek a szemembe. Igaza volt a lánynak. Az én hibám. Csak is az enyém. Ráborultam a sírra.
- Sajnálom, az én hibám! – zokogtam. Egy gyenge fuvallat meg lobogtatta a hajamat. Felnéztem és olyat láttam, amit először nem akartam elhinni. Chris elmosódott alakja jelent meg előttem három méterre. Mosolygott.
- Dehogy a te hibád Theresa! Szeretlek! – suttogta. Egy újabb szellő elvitte halvány alakját, én pedig gyásztól szenvedve, mégis boldogan a sírra hajtottam a fejem.
- Én is szeretlek.

13. fejezet - Idegen(ek)

Sajnálom, hogy eddig nem írtam, de most itt vagyok. Egy kicsit hosszabb lett a fejezet, mint szokott, de lehet hogy elvetettem picit a sulykot. Remélem tetszeni fog! Ezt a fejit( tudom, hogy már olvasta, de akkor is) Mili-nek ajánlom legfőképp!!!! Szeretném megköszönni neki azt a sok segítséget, és időt amit rám és az oldalra pazarol/pazarolt. Nem tudom, hogy mit kezdenék nélküle!!! A legjobb bétázó a világon. Szeretés van!:D Nah, de ennyit az ömlengésből... Remélem élvezni fogjátok és 10 komi, tudjátok. Na puszi!!

Lemerevedtem a kérdés hallatán. Most mit mondjak. Figyelj anya, Charlie meghalt? Vagy mi? Rémült pillantásokat vetettem a családra. Láthatóan ők sem tudták, hogy mitévők legyünk. Gondolom, jobb, ha belekezdek.

- Sajnálom anya, de… - néztem rá aztán a cipőmre – de apu egy hete életét vesztette egy autó balesetben. – suttogtam erőtlenül. Felnéztem és egy könnyes szempárral találtam magam szembe.

- Nem, ne, az… az nem lehet. Képtelenség. – zokogta hírtelen. Ráborult az asztalra, és könnyei úgy folytak, mint a záporeső. Válla rázkódott a sírástól, nehezen vett levegőt, zihált. Meglepődtem a reagálásán, nem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli majd. Lábaim ólomsúlyúak lettek. Képtelen voltam mozdulni. Edward-ra néztem. „Menj oda hozzá!” Suttogta olyan hallhatóan, hogy nekem is fülelnem kellett.

- Anya – léptem oda hozzá, és kezem rá tettem a vállára ügyelve arra, hogy ne érjek a bőréhez. – Kérlek. Nyugodj meg! – próbáltam csitítani, de a sírást csak nem akarta abbahagyni. Még a végén valami baja lesz, azt pedig nem hagyhatom. Carlisle-ra néztem. „Adjak neki nyugtatót?” Formálta ajkaival a szavakat. Válaszként bólintottam egyet.

- Renée. – ment oda hozzá, de anyám nem reagált. – Kérlek, figyelj rám – semmi. Nevelőapám halkan megszólalt.

- Meg kell nyugodnod Renée. – mivel anyám képtelen volt abbahagyni a sírást, párom karba vette, és felvittük az egyik vendégszobába. Lefektettük az ágyra. Nem mozdult. Összegömbölyödve feküdt, és rázta a síró görcs. Borzalmas volt így látni.

- Renée – szólt Carlisle ismét – most beadok neked egy adag nyugtatót. – mivel anyu nem szólt semmit, beadtuk neki a nyugtatót, egy kis altatóval vegyítve. Hamar álomba szenderült. Kis ideig néztem, ahogy alszik, aztán lementem a konyhába. A család lent várt, megint. Esme tett felém egy lépést.

- Eljön velem valaki Lizzie-hez? – kérdeztem halkan.

- Persze. – szólt családom egyszerre. Muszáj volt mosolyognom.

- Felőlem jöhettek mindannyian, de valakinek itthon kéne maradni a Nessie-vel, meg Renée-vel. Nem szeretném, ha Renesmee megrémülne Lizzie láttán.

- Én itthon maradok. – szólt rögtön Esme.

. Köszönöm. Induljunk. – jó 5 perc futás után odaértünk. Idegen vámpírszag csapta meg az orrunkat.

- Ti is érzitek? – kérdezte Rose.

- Mi az, hogy, baby. – röhögött Emmett. – Még a borznál is büdösebb szaga van. – ezt a beszólást Rosalie egy nyaklevessel jutalmazta.

- Fejezzétek be. – szóltam rájuk. – Menjünk be. Elindultam a házhoz, emberi tempóban. De Edward elkapta a karomat.

- Nem te mész be először. – nézett rám szigorúan.

- De…

- Semmi de. – dühösen fújtattam egyet, képes most vitatkozni.

- Rendben, van egy ajánlatom. Menjünk be egyszerre.

- Úgy veszekedtek, mint a házastársak. – vigyorgott Emmett. – Jaj, de hiszen ti már összeházasodtatok. – csapott játékosan a homlokára.

- Emmett. – mordultunk rá egyszerre Edward-dal a mókamesterre.

- Rendben. – egyezett bele az előbbi ajánlatomba. Összekulcsolt ujjakkal léptünk be a házba, családunkkal a nyomunkban. Amikor beléptünk, óriási meglepetés fogadott, ami arra késztetett, hogy vadász pózba ereszkedjek. A többiek ugyanígy tettek. Egy idegen vámpír állt előttünk, támadásra készen. Nem tudtuk, hogy ki ez, és mit akar. De egyetlen dologban biztos voltam. Ismeri Elizabeth Masen-t. A szüntelen morgást Carlisle szakította félbe.

- Hagyjátok abba! – szólt jó hangosan. – Gyertek, ki és ott megbeszélünk mindent. – nézett hol ránk, hol az idegenre. Mindannyian kivonultunk a ház előtti zöld területre.

- Mi szél hozott a területünkre? – kérdezte nyugodt hanglejtéssel Carlisle.

- Én, csak erre vadásztam. – hmm, vadászott. Ahogy megnéztem a szemét feltűnt, hogy ő is vegetáriánus, mint mi.

- Mit kerestél a házunkban. – morogtam rá, mert nem tudtam türtőztetni magam. Edward mögém jött, és lefogta a kezem.

- Engedj el. – förmedtem rá, ma már másodszor. – Hogy tudtok ennyire nyugodtak maradni – néztem végig a családomon – amikor ez az idióta bent volt a házunkba. – az említett morgott egyet, és ismét vadászpózba ereszkedett. A szemében vad elszántság volt, mint aki bármikor támadni készül. Emmett-re néztem, ő pedig rám. Ugyanarra gondoltunk. De Edward megállított. Vasmarokkal szorított, olyan erősen, hogy felszisszentem.

- Bocsánat. – mormogta.

- Mit kerestél Lizzie-nél. – néztem kis otthonunk felé. Követte a pillantásom, és ahogy az ablakon keresztül a lány arcára nézett, tekintete ellágyult. Ezt nem értettem.

- Én, én csak… meglátogattam. – dadogott össze vissza.

- Igen, meglátogattad? Mégis ki vagy te? Egy ismeretlen…

- Gyerekek, fejezzétek be. – szólt ránk Carlisle ismét. Elhallgattam.

- Kérlek, hadd mutassam be a családom, és ne haragudj Bellára, nagyon feszült mostanában. – folytatta a családfő. A vámpír csak bólintott.

- Ők Bella, Edward, Emmett, Rosalie, Alice, Jasper, és Végül én Carlisle. – mutatott végig rajtunk, majd kezet rázott az idegennel.

- Én Damon Smith vagyok. Örvendek. – Damon… Damon… de ismerős ez a név. És akkor beugrott, hogy ki ez az alak. Akkor téptem ki a kezem Edward markaiból, amikor nem figyelt, és neki estem Damon-nek. Morogva verekedtünk a földön. Hol én kerültem fölé, hol ő került fölém. Már csak három centiméter választott el a nyakától, attól, hogy letépjem a fejét, amikor valaki leráncigált róla és lefogott. Morogva próbáltam megint neki menni, de nem engedtek. Engem megint Edward fogott, Damon-t pedig Emmett.

- Hé, Bella nyugi. – próbált engem csitítani szerelmem.

- Milyen vad a kismacska. – humorizált Emmett.

- Ez az alak… - ziháltam – Ő erőszakolta meg Lizzie-t. Tudom. Mesélte. – mindenki ledöbbent. Damon megilletődve nézett rám. Épp szólásra akarta nyitni a száját, amikor éles sikítás hasított a levegőbe. Mindannyian beloholtunk a házba. Lizzie ijedten vizsgálta a hasát. De úgy nézett ki, mint aki makkegészséges.

- Jaj, Lizzie. – könnyebbültem meg. – Jól vagy? Hogy érzed magad? Végre felébredtél. – mentem oda hozzá.

- Sziasztok. – köszönt félénken. Végignézett mindenkin. De amikor Damon-re nézett, a páni félelem kiült az arcára.

- Úristen. - suttogta. – Ő, mit keres itt? – kérdezte megrémülve.

- Lizzie. – Damon próbált egy lépést tenni a lány felé, de Emmett visszatartotta. – Lizzie, mi a baj? Miért félsz tőlem? – Lizzie próbált válaszolni, de hírtelen a hasához kapott, és felsikoltott. Ne! Beindult a szülés. Carlisle mindenkit kitessékelt a szobából. Kivéve Edward-ot. Én nem akartam benn maradni. Ahogy kiléptünk a levegőre, Damon lerogyott a földre. „nem értem”. Motyogta egyfolytában, miközben a levegőt betöltötték a fájdalmas kiáltások.

- Mit nem értesz? – kérdezte Rose

mérgesen Damon-től.

- Azt, hogy miért fél tőlem, és hogy terhes. Én nem erőszakoltam meg. Csak kerestem, miután olyan gyorsan elrohant. Tudom, hiba volt elvinni, vadászni, de akkor sem kellett volna úgy ott hagynia. – mondta bűnbánóan.

- Egyáltalán, hogy volt eszed elvinni? Jó, hogy nem ölted meg. Tudod, mekkora trauma lehet, hogy előtte ölsz meg egy embert? – pörölt vele Rose.

- Igen tudom. Azóta élek állatvéren. – nézett a szemünkbe. – de ahogy látom ti is. – Újabb sikoltás. Nem bírtam ezt a feszültséget.

- Nem gond, ha én most hazamennék?

- Nem dehogy. Menjen veled valaki? – kérdezte Jasper.

- Nem köszi. – alig fejeztem be a mondatot, már indultam is. Jól esett, ahogy a szél belecsapott az arcomba . A fák elmosódott zöld csikként vettek körbe. Megnyugtatott. Az út felénél jártam, amikor lépéseket hallottam magam mögül. Lelassítottam, de nem néztem hátra.

- Hova kislány? – kérdezte egy férfihang a mögülem. Megfordultam a tengelyem körül és nagy meglepetésemre Damon állt velem szemben.

- Te mit keresel itt, és ki engedett el? – szóltam neki flegmán.

- Ugyan kiscica, miért beszélsz velem így. – tett felém két lépést.

- Kopj Le! – fordultam meg, hogy folytassam az utam, de elkapta a karomat.

- Engedj el! – az érintése égette márvány bőrömet.

- Dehogy engedlek. – simított végig az arcomon.

- Ne érj hozzám! – kiáltottam rá.

- Nyugalom kis csibém. – búgta azon az érdes hangján. Még jobban szorította a karomat, másik keze pedig lecsúszott a derekamra. Ajka már csak pár centire volt az enyémtől. Amikor egy hírtelen mozdulattal egy fához csaptam. Belerugdostam az oldalába, és ott hagytam. Tízszeres gyorsasággal rohantam haza. Szó szerint feltéptem az ajtót. Zihálva dőltem neki.

- Mi a baj drágám? – kérdezte Esme aggódva.

- Semmi. Lizzie-nél beindult a szülés, és…

- Anyaaaa. – rohant be Nessie hirtelen, félbeszakítva engem.

- Szia, kicsim. – kaptam ölbe.

- Képzeld el a nagyi még mindig fent sír. Miért? – kérdezte szomorúan. Nagyot sóhajtottam.

- A papa miatt.

- Oh, értem. – utána nem szólt egy szót sem, csak hozzám bújt. Így ringattam addig, amíg el nem aludt. Lefektettem a kanapéra, és betakartam. Hangos zihálásra lettem figyelmes. Az emeletről jött. Felszáguldottam a lépcsőn, és halkan benyitottam Renée-hez. Az ablakban állt.

- Szeretlek Bella. Hiányozni fogsz. – suttogta az „erdőnek”. Nagy levegőt vett, és elrugaszkodott. Épp idejében értem oda, hogy elkapjam a kezét, és felhúzzam. Nem érdekelt, az, sem ha lelepleződünk, de nem hagyhattam, hogy az anyámat is elveszítsem. Szép lassan felhúztam, segítettem neki bemászni a szobába, és leülni az ágyra.

- Úristen anya te nem vagy normális. – förmedtem rá. – Miért akartál kiugrani az alakon? Szerinted én hogy viseltem volna azt, ha téged is elveszítelek, hmm? Épp elég nehezen tudtam feldolgozni Charlie halálát, és erre te… - leültem mellé a kanapéra. – Miért akartál öngyilkos lenni? – kérdeztem, mire rám emelte fátyolos szemeit.

- Oh, Bella. – borult a vállamra és zokogni kezdett… megint. – Ez annyira nehéz.

- Tudom, anya, tudom. – suttogtam neki, és végig simítottam a hátán. Így vigasztaltam negyed órán keresztül, mire megnyugodott egy kicsit.

- Most már elmondod, hogy miért akartál kiugrani a harmadik emeletről? – kérdeztem lassan.

- Tudod – kezdett bele – nagyon megviselt, amikor Phil megcsalt azzal a nővel. Miután kiraktam, hetekig gyötört a bűntudat, és a hiányérzet. Aztán lassan beláttam, jól döntöttem. Viszont egyre többet jutott eszembe Charlie. Mindig a fényképét nézegettem. Nosztalgiáztam. Visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor még együtt voltunk. Minden egyes pillanatra. És Ami a leugrást illeti. Azt azért tettem, mert 19 év után rájöttem, hogy még mindig szeretem őt, és nem tudtam elviselni a hiányát, azt, hogy nem láthatom többé…

(:

Hali. Tudom, hogy régen jártam erre, de most itt vagyok. Új dizi, új fejezet. Itt egy kis ízelítő:

- Eljön velem valaki Lizzie-hez? – kérdeztem halkan.

- Persze. – szólt családom egyszerre. Muszáj volt mosolyognom.

- Felőlem jöhettek mindannyian, de valakinek itthon kéne maradni a Nessie-vel, meg Renée-vel. Nem szeretném, ha Renesmee megrémülne Lizzie láttán.

- Én itthon maradok. – szólt rögtön Esme.

. Köszönöm. Induljunk. – jó 5 perc futás után odaértünk. Idegen vámpírszag csapta meg az orrunkat.

- Ti is érzitek? – kérdezte Rose.

- Mi az, hogy, baby. – röhögött Emmett. – Még a borznál is büdösebb szaga van. – ezt a beszólást Rosalie egy nyaklevessel jutalmazta.

- Fejezzétek be. – szóltam rájuk

Remélem tetszett!! Pusz

:(

Azt hiszem van egy kis gond. Mostanában semmi ihletem nincs. Ötletem sem, kedvem sem, időm sem. Ígérem, ahogy megszáll az ihletmanó hozok nektek fejit. Lehet hogy már a héten, lehet, hogy két hét múlva. Fogalmam sincs, hogy hogy lesz most. Na ez most nem volt valami értelmes, de azt hiszem a lényeg érthető!!!
Sajnálom.

Lyly

A blogot NEM fogom bezárni....

FONTOS!!!!!

Sziasztok!!!
Kérlek nézzetek be ide: http://almokkaltelivilag.blogspot.com
Lea88 által kihirdetett pályázatra írt művek találhatóak itt! Szavazzatok, kommenteljetek!!!
Puszi: Lyly

( Az enyém is közte van)

FIGYELEM!!! KÖZÉRDEKŰ KÖZLEMÉNY!! xD

FIGYELEM!!

..Az élet kincs..blogunkon megíródott általam az 1.rész!!
Örülnék neki ha elolvasnátok és írnátok hozzá véleményt!!
www.azeletkincs.blogspot.com
Köszönöm!!


Puszil titeket: Lena

Napi eclipse

Hoztam nektek egy Jake & Bella still-t remélem tetszik !! :D

Mi a véleményetek erről a képről?
Tetszik Bella parókája?
Team Jake vagy Team Edward..vagy..vagy stbb..??


Puszi:Lena

Jó napot mindenkinek!!!

Na, látom tetszett ez kis "apróság!! Gondolkozom, azon, hogy fojtassam-e bár nem tom, hogyan ha Bella meghalt! xD Mindegy majd gondolkozom! A másik a frissel kapcsolatos. Most lehet hogy késni fog egy picit, mert nagyon sok dolgom van de ígérem igyekszem!! A szavazásnak még nincs vége, de ahogy elnéztem a negyven valahány szavazót, asszem szeretitek a törim!! :D Ezt köszönöm nektek, így élvezetesebb az írás!!
Puszii: Lyly

Ja és gratulálok a három helyezettnek, így tovább!!!!

Eredményhirdetés!

Tadaaaaa-Taddaadataaa!

Khm..khm.. Hölgyeim és [uraim] ezennel megkezdem bejegyzésemben a verseny lezárását!
=D
Naa...naaa ki lett a nyertes??Vajon ki??

I. helyzett 12 kommenttel: Bexx                  

Gratulálok Nati! Mindkét lapodat kitesszük a főoldalra ha gondolod fotót is küldhetsz magadról!

II. helyezett 7 kommenttel: Twilight4ever

Hát ez most nem jött össze, de itt lesz a következő 3 hét is, =D

III. helyezett 6 kommenttel: Anett

Hát te lettél a harmadik legközelebb első is lehetnél =)


A többieknek akik még komiztak nagyon köszönöm hogy részt vettek ezen a versenyen!
Ne feledjétek jön a következő 3 hét!

Bexx msn-en ha gondolod küldd el a képed mondjuk...valami twilight relikviával!! :D
Köszi !!


Puszi: Lenaa

Apróság!!

Unatkoztam, írtam... Gondoltam, felteszem, hülyeség tudom, de azért kiváncsi lennék a véleményetekre!!! Hát íme:

Csak néztem. Álltam, és néztem. A lángokban álló villa jelentette az életem végét. Miért? Miért? Ismétlődött bennem az egyszavas kérdés. Miért pont nekik? Hisz, vámpírok. Nem tudtak volna kimenekülni? Rohanni? De nem. Kegyetlen a Sors. Miért kellett elvenni tőlem ezt a csipetnyi boldogságot? Hmm? Miért? Mert egyszer, egyetlen egyszer élvezni mertem az életet? Ezért? Vörös lángok égették a hét angyal testét. Egyre egyre felcsaptak a magasba, az ég felé. Sűrű füst szállt fel. Bűzlött a környék. De nem tudtam vele foglalkozni. A szerelmem, az életem értelme, benn ragadt, elégett, elment, itt hagyott. Egy űr tátong bennem, kezemmel átkaroltam magam, nehogy szétessek. De nem segített, ezt az ürességet csak ő tudta volna kitölteni. Hűvös csókjaival, ölelésével, dúdolásával. Vagy egyáltalán a jelenlétével. Hogy itt van velem, féltve óv minden elől, vigyáz rám. De ez… ez már a múlté. Eddig még vissza tudtam tartani a könnyeim, de most már marták az arcomat a forró könnycseppek. Térdeim meg- meg bicsaklottak, összerogytam. Öklömmel a földet vertem, és sírtam. Szenvedtem. Most hogy Ő már nincs itt, a szerető energiabomba húga nincs itt, a féltő család többi tagja nincs itt, így… elvesztem. Tekintetem a házra emeltem. A lángok nyaldosták a tetőt, az ablakokat, az egész épületet, a zongorát, mindent. Egy kézzel fogható emlék nem maradt számomra. Ennyi, kész vége. Ők elmentek, itt hagytak örökre. De! Mi lenne, ha követném őket? Csak beszaladok a lángok közé, és már velük is vagyok. Felkeltem a hideg talajról, és lábaim gyorsulni kezdtek. Futottam a lángok közé.

- Ezt érted, Edward Cullen! – rohantam, ahogy csak tőlem tellett.

- Ne, Bella ne! – hallottam az Angyal hangját, de visszafordulni nem tudtam, mert a lángok már élvezettel majszolták gyenge testemet…

Hali! :D

Sziasztok!
Csak annyit szeretnék kérni, hogy szavazzatok. =========>
Nyugi, ne áll szándékomban bezárni az oldit csak kiváncsi vagyok!!
Lyly :D

12. fejezet- Renée!!

Sziasztok!!! Hát, itt az új fejezet, szerintem ez nem lett annyira jó, lehet, hogy egy picit zavaros, meg összekapkodott. De döntsétek el ti! A végéről nem beszélnék, hoztam a formám. xD Na szóval jó olvasást, és komizzatok!!!!!!! Pls. Puszii: Lyly

Egy hét telt el a kiborulásom óta. Viszonylag lenyugodtam. Elutaztunk három napra Edward-dal és Nessie-vel, Esme szigetére, hogy együtt legyünk. Nem sok minden történt, inkább ismételtük a múltat, csak most az volt a különbség, hogy életünk értelme is velünk volt. Búvárkodtunk, bejártuk a szigetet. Ugyanaz a két „takarító” jött rendbe tenni a villát, akik akkoriban voltak. A nő mosolyogva üdvözölt, Edward-ot is, engem is, és Nessie-től el volt ájulva, na meg csodálkozott, hogy még élek. A hazafelé út csendben telt, de amikor leszálltunk a repülőről, kis családunk tornádóként vetette magát a nyakunkba. Főleg a lányok. De Carlisle nem volt velünk, ő Lizzie-re vigyázott, aki még mindig kómában feküdt, egy növekvő pocakkal, mit sem sejtve arról, hogy nem sokára az anyaság örömeit élvezheti. És ekkor visszatértem a valóságba. Újdonsült erővel tért vissza a félelem, a szorongás. Aztán elintéztük anyámnak a repülő jegyét. Szerdán jöttünk haza, és péntekre foglaltunk jegyet. Ma pedig péntek délelőtt van. Kerek hat óra múlva megérkezik anyám. Félek… Nessie-vel sütit sütöttünk, Alice-ék elmentek bevásárolni, meg berendezték a vendégszobát. Hipp- hopp elment a nap, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy mosolygó Renée jön velünk szembe a reptéren. Nagy kő esett le a szívemről, mert épségben ideért, de egyben elfogott az izgalom, és a félelem. Izgultam, mert majd egy éve nem találkoztam vele, de féltem, mert fogalmam sem volt, hogy hogy fog reagálni… mindenre. Amikor odaért, nem szólt senki egy szót sem, csak egymást fürkésztük. Úgy fél perc után megelégeltem a csendet, átadtam Nessie-t Edwardnak (mivel az én ölemben volt), és anyám nyakába borultam.

- Oh, anya. – suttogtam. Észbe kapott, letette a bőröndjeit, és visszaölelt. Így álltunk majd három percig, aztán nehezen, de elengedtem.

- Úgy hiányoztál. – mondtam neki.

- Ti is nekem. – szólalt meg először, azóta, hogy megérkezett. Sorba megölelt mindenkit, de amikor Edward-hoz ért, megszeppent, látván Nessie-t párom karjaiban. Mindhárman rám néztek. Én pedig Edward-ra. Aprót bólintott. És én belekezdtem.

- Anyu, szeretném neked bemutatni az unokádat. Renesmee Carlie Cullent. – meglepődve nézett rám. Könnyek gyűltek a szemébe. Örömkönnyek.

- Édes Istenem. – suttogta, rám nézett könnyes szemeivel aztán Edwardra, a családra, és végül Nessie-re. Lányunkon elidézett a tekintete. Nessie rámosolygott, és kinyújtotta felé apró kezeit. Renée átvette a kis tüneményt, és magához szorította, Nessie ugyanígy tett. Mindenki meghatódva nézte őket. Én eközben oda mentem Edward- hoz, kezeimet átkulcsoltam a derekánál, és a fejemet a mellkasára hajtottam. Ebben a pillanatban mindenki boldog volt. Emmett felnyalábolta a két bőröndöt, és elindultunk az autók felé. Anyu, Nessie Edward és én a Volvóval mentünk, a többiek pedig a terepjáróval. Hazafelé Nessie és Renée nem engedték el egymás kezét. Rögtön megszerették egymást. Jó volt őket így látni. Temérdek problémám közül egy aprócska megoldva. Ezen gondolkodtam, amikor csendes szuszogást hallottam meg a hátsó ülés felől. Nessie elaludt Renée karjaiban. Edward-dal egymásra néztünk, és csak mosolyogtunk. Hazaérve gyors felvittem a szobánkba Nessie-t, és rohantam is vissza. Mire leértem, mindenki az ebédlő asztal körül ült. Meg kezdődött az éjszakába nyúló beszélgetés.

- Annyira örülünk, hogy itt vagy. – kezdte Esme.

- Én is örülök, olyan régen láttalak titeket, és köszönöm a meghívást. – mondta. – Kérdezhetek valamit? – mi csak bólintottunk. – Nessie, szóval, mikor? – oh de jó bele a közepébe.

- Tudod, Nessie Edward unokahúga, a szülei meghaltak egy balesetben, és Edward-dal úgy döntöttünk, hogy örökbe fogadjuk, és felneveljük.

- Értem, ez nagyon szép dolog. Büszke vagyok rátok, de ilyen hamar nagymamát csináltál belőlem? – pont, mint Charlie, ő is így reagált.

- Ühhm, köszi, de ha ezt nézzük Esme is nagyi lett. – válaszoltam mosolyogva.

- Igazad van. De meséljetek, mi történt veletek ebben a majdnem egy évben? – nézett végig a családon. Esme kezdett bele a mesélésbe.

- Igazából nem sok minden. Itthon voltunk, mivel a gyerekek nem mentek el az egyetemre, mert Bella megbetegedett. – na, megint jön a kerítő mese, gondoltam – Nem akarta senki itt hagyni, ezért kihagyták ezt az évet.

- És veletek mi történt Floridában? Hogy van Phil? – vettem át a szót. Anya arca elkomorodott. Megijedtem.

- Ami azt illeti, Phil-lel már fél éve külön vagyunk. – mondta könnyes szemekkel.

- Mi? Ezt miért nem mondtad el eddig? Jaj, anya… Mi történt? – sopánkodtam.

- Ez hosszú. Egyik este későn értem haza egy találkozóról, és amikor beléptem a házba találtam egy pár cipőt szétdobálva. Aztán egy inget. Követtem a ruhákat, és egészen a hálószobáig. És ott Philt találtam egy idegen nőcskével az ágyban. Másnap beadtam a válópert. Philt pedig kidobtam. – alig hallhatóan felmorogtam, ezt sem képzeltem volna el róla. Leeresztettem a pajzsom, és gondolatban üzentem Edward-nak, hogy jöjjön ki velem egy kicsit a levegőre.

- Megbocsátotok nekünk egy pillanatra? – kérdeztem hírtelen.

- Persze kicsim. – válaszolta anyám. Edward-dal felkeltünk és kimentünk a ház elé. Erőtlenül dőltem neki. Épp hogy lenyugodtam egy kicsit, már jön az újabb probléma.

- Kicsim jól vagy? – kérdezte Edward, 10 perc csend után.

- Persze, igen csak, csak hogy fogja fogadni Charlie halálát? Ha ez az idióta is elhagyta. Nem hiszem el. Hogy lehetünk ennyire pechesek? – kérdeztem a szemébe nézve.

- Fogalmam sincs, tényleg nem értem, hogy jöhetett, így össze minden. Lizzie is meg anyukád.

- Úristen, Lizzie! – jajdultam fel. – Nincs mellette senki, mi van, ha pont most történik vele valami? – ült ki a kétségbeesés az arcomra. – Nem néznék meg gyorsan?

- De menjünk. – válaszolta Edward, kézen fogott, és már rohantunk is a korom sötétben. Hamar oda találtunk a mi kis otthonunkhoz. Beléptünk. A nappali úgy nézett ki, mint egy kórterem. Oda mentünk hozzá. Edward ellenőrizte a gépet, az infúziót, elvégre ő is elvégezte az orvosit. Pár percig figyeltük a monitort, azt, amelyik a szívritmust jelezte. Hírtelen elkezdett csipogni, egyre gyorsabban. Rémülten néztem Edwardra.

- Hív Carlisle-t! Most! – kiabálta nekem, amíg keresett valamit. Azonnal előkaptam a telefonom, és tárcsáztam az ismerős számot.

- Igen, Bella mi a baj? – szólt bele a készülékbe nevelő apám.

- Carlisle, azonnal gyere ide… Lizzie. – hadartam, de ő ki is nyomta a telefont. Nem telt bele 5 perc már itt is volt. A csipogás kezdett lassulni, egyre lassabban, míg végül csak egy hosszú egyenletes sípszó hallatszott, a monitor pedig egy egyenes vonalat mutatott.

- Úristen! – suttogtam. Ne! Nem lehet! Nem veszíthetjük őt is el!

- Edward, segíts! – kiáltotta közben Carlisle Edwardnak. Én csak lecövekelve álltam és néztem, ahogy próbálják újra éleszteni a fiatal lányt.

- Három, kettő, egy, hátra. – számolt vissza Carlisle. Szörnyű volt látni, ahogy egy fiatal tizenéves lányt próbálnak újra éleszteni a szeretteim. De semmi, nem reagált rá.

- Még egyszer! – szólt feszülten Edward. Ezt elismételték háromszor, de még mindig nem történt semmi.

- Utoljára. – szólt szomorúan Carlisle.

- Három, kettő, egy, hátra. – semmi, vártunk, semmi és akkor lassan, csigalassúsággal elkezdett pityegni a gép.

- Hála az égnek! – szólaltam meg suttogva. Mindenki nagyot sóhajtott. Lizzie-nek pengeélen táncolt az élete. De megmenekült.

- Carlisle, valakinek itt kéne maradnia! – mondta kedvesem.

- Én maradok, és szólok, ha van valami! Ti menjetek haza, és mondjátok, meg hogy be kellett menni a kórházba, és elvittelek titeket magammal, viszont én benn maradok, mert szükség lehet rám. – felelte hivatalos hangon. Mi csak bólintottunk. Az úton nem szóltunk egymáshoz. Hazaérve viszont mindent el kellett mondanunk, hogy hol voltunk, mi történt. Előadtunk a „mesét”. Mindenki elborzadva nézett ránk, főleg a Cullen-ek, mert ők tudták, hogy Lizzie-vel volt baj. Ilyen a vámpírhallás. Mivel már nem nagyon volt kedvem beszélgetni, ásítottam egy nagyot, és mondtam, hogy legjobb lenne, ha lefeküdnénk, mert már hajnali fél kettő is elmúlt. Ezen persze Emmett vigyorgott egy sort, de rá se hederítettünk. Mindenki elvonult a saját szobájába. Az éjszaka további része nyugisan telt. Reggel, Renée és Nessie megreggeliztek, amikor felébredtek. Tulajdonképpen egész nap csak beszélgettünk, de előjött az a téma, amit eddig kerültem:

- Mond csak Bella, apád hogy van? – kérdezte Renée, szemében kíváncsiság tükröződött.