Egy kis plusz!!

Lehet, hogy olvastátok páran azt a bejegyzést, amikor egy oldalt linkeltem, amin pályázai alkotások vannak, és az enyém is közte van. (Nah ez értelmes volt) Úgy gondoltam, hogy felteszem nektek a művemet.
Álmokkal Teli Világ

A buszmegállóban állok. Szemben megáll a helyi járat. Egy srác száll le róla. Amikor meglát, oda integet nekem. Én pedig visszaintegetek. Körülnéz, hogy jön-e autó. Egy BMW közeledik felénk, de még messze van. Lelép a járdáról, de már nem figyel a külvilágra, csak rám. Boldogok vagyunk. Az úton jön, lassan sétálva. És akkor ideér a BMW. Fékcsikorgás. A fiú felordít, én pedig sikítok. Vége… elütötte. Megindulok feléjük, próbálnak visszafogni az emberek, de kitépem a kezem a vasmarok szorításokból. Könnyeim eláztatják az arcom, mint a záporeső. Odaérek. Minden csupa vér. A sofőr a fejét fogja, és jajgat a holt test felett. Én pedig lesokkolva nézem a jelenetet. – felriadtam. Izzadva ültem fel az ágyban. Körülnéztem, de csak a biztonságot jelentő sötétség vett körül. Ránéztem az órára. Fél hat. Fél óra és kelek.
Úgyse tudtam volna vissza aludni, ezért letámolyogtam a konyháig, hogy igyak egy pohár vizet. Anya már javában talpon volt, készítette a reggelimet, meg is lepődött, hogy már felébredtem.
- Szia, kicsim. – köszönt, de amikor felnézett, úgy meredt rám, mint aki szellemet lát.
- Úristen Theresa, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.
- Igen mama, miért mi a baj? – nem értettem, mi baj, hiszen úgy éreztem magam, mint a napsütés, vidáman, és boldogan, na, jó nem, de próbáltam ezt mutatni. Az az álom megviselt.
- Teljesen le vagy sápadva, karikásak a szemeid. Mennyit aludtál? Nem vagy lázas? – jött oda és meleg tenyerét a homlokomra szorította.
- Ugyan, mama, hagyjál! Teljesen jól érzem magam.
- Ahogy gondolod, de kislányom, - nézett rám komolyam – ha rosszul vagy szólj. Nem nézel ki valami fényesen, és aggódom érted.
- Redben, mami szólok, de szerintem csak izgulok a suli miatt, és nem aludtam sokat. – ezután szerencsére nem nyaggatott. Gyors elkészültem, reggeliztem és indultam is a suliba. Egy újabb tanév, új diákok, barátságok, viták, ellenségek… szerelmek. Uh, rosszul hangzik. Ezen gondolkodtam, amíg vártam az iskola buszt. 10 percen belül meg is érkezett a rozoga, sárga tragacs. Felszálltam, és leültem leghátulra. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és elmerültem a zene világában. Már vagy negyed órája zötykölődtünk, amikor nagyot fékezett a tragacs, én meg sikeresen lefejeltem az előttem lévő szék támláját. Homlokomat dörzsölve néztem fel. Egy srác szállt fel, nagyon ismerős volt, de nem tudtam honnan. Ahogy őt néztem tekintetünk találkozott, és rám mosolygott, azzal az elragadó mosolyával, én meg éreztem, hogy a vér az arcomba szökik. Kifelé kezdtem bámulni, és azon imádkoztam, hogy ne mellém üljön… Nem mellém ült. További fél óra utazás után végre megérkeztünk az iskolához. Ahogy leszálltam a buszról barátnőm rögtön a nyakamba vetette magát.
- Theresa. Szia. Jaj, úgy hiányoztál. Mesélj mi történt veled a nyáron? Mindent mondj el. – hadarta, de amikor rám nézett lefagyott a mosoly az arcáról.
- Úristen, te beteg vagy? Szörnyen nézel ki. – aggodalmaskodott.
- Dehogy csak nem aludtam sokat. Különben pedig neked is, szia. – mosolyogtam rá. Elmentünk, felvettük az órarendünket. Szerencsére szinte minden óránk közös volt. Elballagtunk az osztályterem felé. A terem már nyüzsgött a rég látott osztálytársaktól. Üdvözöltük a rég látott haverokat, és leültünk, csendben vártuk a tanárt. Becsöngetés után fél perccel lépett be. Egy új diákkal az oldalán.
- Sziasztok. Az én nevem Mrs. Wild. Én leszek az új osztályfőnökötök. És emellett szeretném bemutatni az osztálytársatokat, Christopher Allwright-ot. – és akkor belém hasított a felismerés. Ez az a fiú, akit a buszon láttam. A francba.
- Szeretném, ha valaki segítene neki eltalálni a termekbe. Tájékozódni az iskolában. Mivel még nem ismerlek titeket, rábökök a naplóban egy névre, és ő lesz a „kiválasztott”. Theresa Wymer. – nagyszerű. Csak velem lehet ilyen kegyetlen a Sors. Szegény Christopher még elmakogott pár mondatot, hogy honnan jött, meg miért, aztán leült. A terem másik végébe, a lehető leg messzebb tőlem… Mrs. Wild még beszélt a házirendről, elmondta a tűzvédelmi szabályokat, meg az ehhez hasonló idiótaságokat, és mielőtt kicsöngettek, megkért mindenkit, hogy írjon magáról egy bemutatkozó dolgozatot, a „jobban megismerhessen minket” címszó alatt.
Az egész napot együtt töltöttük Chris-szel. Meg kell, valljam, jól éreztem magam vele, de egész végig olyan déja-vu érzésem volt. Mintha ismerném… Egészen hazáig kísért, elbúcsúztunk egymástól, és megbeszéltük, hogy holnap együtt megyünk suliba. Mosolyogva léptem be az ajtón. Ahhoz képest, hogy az első nap volt, egész elviselhető volt. A nappaliban összefutottam apával.
- Szia Kicsim! – köszönt, adott egy puszit a fejem búbjára, és indult is dolgozni. Mivel senki nem volt kíváncsi a mai napomra, bezárkóztam a szobámba, és neki álltam a bemutatkozó levelemnek. Egy óra múlva már készen is volt.






Bemutatkozó Dolgozat!




Theresa Wymer-nek hívnak. 17 éves vagyok. Szüleimmel élek, testvérem nincs. Szeretek olvasni, írni. Erősségem magyar és a történelem. Spanyolt és franciát tanulok, mivel idegen vezető szeretnék lenni. Szeretem a gyerekeket, az állatokat. Viszonylag türelmes ember vagyok, szeretem a rendet. Nem vagyok társasági ember, szeretem a magányt, az egyedüllétet. Kedvenc könyvem az Üvöltő Szelek. Irtózom a hideg szeles időktől, a pókoktól. Határtalan fantáziámnak köszönhetően könnyen ringatom magam az álmok világában. Általában fél lábbal állok a földön. Magabiztos, mégis szerény személyemnek köszönhetően nehezen barátkozom, ismerkedem. Tanulmányaim jók, bár nem teljesítek 100 százalékosan.
Mottóm: A mosoly egy görbe vonal, ami egyenesbe hozhatja a világot!




Este fáradtan dőltem be az ágyba, de nehezen aludtam el. Sokféle érzés kavargott bennem. Izgalom, egy újabb nap miatt, félelem, mert az első tanítási nap, és valami egészen furcsa, szokatlan érzés, azt hiszem, ezt hívják „első látásra szerelem”-nek. A híres pillangók verdestek a gyomromban, ha Rá gondoltam. Az új diákra, akit körbe vezettem a suliba. Angyal arca befurakodott az elmémbe, vele aludtam el, mosollyal az arcomon. Egy hosszú álmatlan éjszaka után, izgatottan készültem el, amit mami is észrevett rajtam, de betudta az első tanítási napnak. Óráknak tűnt, mire ideért a busz. Olyan gyorsan pattantam fel, mint az ágyúgolyó, úgyhogy el is botlottam a saját lábamban. Vörös fejjel, mégis vigyorogva ültem le a helyemre. A következő megállónál felszállt Chris. Leült mellém.
- Jó reggelt! –nézett rám, azzal az elbűvölő mosolyával.
- Szia! – köszöntem neki én is, jó pár perc után, miután magamhoz tértem a kábulatból.
Egész úton beszélgettünk. Amikor leszálltunk a buszról, rögtön szúrós, féltékeny pillantásokat kaptam… olyan lányoktól, akik szívesen lettek volna helyemben. A nap gyorsan telt Chris társaságában, azt hiszem, igazi barátok lehetünk majd egyszer. A tanár el volt ájulva a dolgozatomtól, hát persze, ilyenekben mindig is jó voltam. Tanítás után leültünk az udvarra beszélgetni. Sok mindent megtudtam róla. Például van egy öccse, a szülei elváltak, van egy tacskója akit Pablo-nak hívtak. Tőlünk három háztömbnyire laknak. Én is meséltem magamról. És egyszer csak észbe kaptam.
- Úristen mennyi az idő? – sipítottam.
- Fél három lesz kettő perc múlva. – válaszolta halál nyugodtan.
- Két perc múlva indul a busz. Futás. – mondtam, felkaptam a táskám, és rohantam Chris- szel a nyomomban. A tragacs az orrunk előtt csukta be az ajtókat. Lihegve bámultam a busz után. Ránéztem Christopher-re, és kirobbant belőlünk a nevetés.
- Ennyit erről. Hogyan most? – kérdeztem miután levegőhöz jutottunk.
- Gyalogoljunk. Van más választás? – kérdezte beletörődötten.
- Nincs. – ingattam a fejem. Elindultunk. Észre se vettem, mikor értünk haza, de nagyon hamar elment az idő. Miután elbúcsúztunk egymástól, szomorúság tört rám. Talán a hiánya miatt. De, ez nem lehet. Alig ismerem két napja, nem eshetek bele. Ezen gondolkoztam egész délután, úgyhogy jóformán nem tanultam semmit. Este hamar elaludtam, mert kifárasztott a gyaloglás. „És akkor a buszmegállóban találtam magam. Megint. Ne! És megállt a busz, integet a fiú, elütik.” Megint izzadva keltem fel, de a fiú arcára nem emlékeztem, de akkor is annyira ismerős volt. Az éjszaka további részében nem aludtam valami jól csak forgolódtam. Ezután, két hónapig nem is álmodtam újra… szinte elfelejtettem. Nap jött nap után, már jóformán benne voltunk a tanévben. Chrisszel a barátságunk elmélyült, én pedig már nem láttam a rózsaszín ködtől, ami körülvett. Éreztem, hogy most vagyok igazán szerelmes. De ez a rajongás nem talált viszonzásra. Még… Már napi szinten késtük le a buszt, és gyalogoltunk haza kettesben. Mivel pénteki nap volt, úgy döntöttünk, hogy teszünk egy kis kitérőt. Olyan környékre tévedtünk, ahol eddig még nem jártunk, úgyhogy csak bolyongtunk. Egy sikátorba kötöttünk ki, és pechünkre ott volt valami gengszterféle. A férfi odajött hozzánk.
- Segíthetek valamit? – kérdezte reszelős hangján, miközben kifújta a cigi füstjét. Chris megfogta a kezem, védelmezően elém állt, és beszélni kezdett.
- Mi eltévedtünk. Meg mondaná nekünk, merre jutunk el az iskolához?
- Pffff, fiatalok. – röhögte. – gyertek, elviszlek titeket. Ott a kocsim – mutatott egy ócska tragacsra – indulás! – kiáltott ránk, mert nem mozdultunk. Lassan elindultunk, de Chris még mindig nem engedte el a kezem, sőt inkább szorította. Beültünk az autóba. Olyan bűz terjengett benne, hogy elkapott a rosszullét. Fintorogva néztem Chris-re, de ő is le volt sápadva.
- Na, gyerekek, - szólalt meg hirtelen – megállunk tankolni, és utána hazaviszlek titeket. - és nem hazudott, jó negyed óra után megálltunk egy kútnál, és boldogan fedeztem fel, hogy ez az a benzinkút, ami a házunktól három percre van. Amikor bement az ürge fizetni odasúgtam Chris-nek.
- Figyelj, innen három percre van a házunk, most rohanunk jó? Csak nehogy észrevegyen.
- Rendben. – vigyorgott. Gyors kipattantunk az autóból, és a házunkig meg sem álltunk. Az ajtó előtt kifújtuk magunkat, és dőltünk a nevetéstől. Még mindig nevettünk, amikor nyílt a bejárati ajtó. Mami csak nézett ránk, mint akik meghibbantak.
- Szia, Mama. – köszöntem félénken.
- Üdv, Mrs. Wymer. – köszönt bajtársam is udvariasan.
- Jaj, gyerekek, mi történt veletek, hol voltatok? Theresa, tudod, hogy aggódtam érted? – dorgált meg, én pedig fülem, farkam behúztam – Gyertek be. – bementünk, kaptunk forró csokit, és mama megismerte a legjobb barátomat. Christopher estig nálunk maradt, megtanultunk, beszélgettünk, és a nap vége felé fájó szívvel búcsúztunk el egymástól. Az álom megint előjött. Minden éjjel visszatért, úgy ahogy Chris is velem volt minden délután.. Egyik nap elmentünk sétálni az arborétumba. Ahogy beszélgettünk egyre fogyott köztünk a hely, és addig addig közeledtünk egymáshoz, míg a karunk összeért. Ráemeltem a szemem. Érezni lehetett azt a különös vonzást, az apró kis szikrát, ami minket összekötött. Állta a tekintetem, mire én elpirultam és a fákat kezdtem tanulmányozni. Így ballagtunk egymás mellett, szótlanul. Arra eszméltem fel, hogy ujjaink egymásba fonódtak. Rá néztem, és olyat fedeztem fel a szemében, ami megrémisztett és boldoggá tett egyben. Szerelmet… Én törtem meg a kínos csendet.
- Figyelj, én… én ezt nem értem. Akkor most mi van? – emeltem fel a kezünket mosolyogva. Eközben egy fához értünk, én nekidőltem a tőrzsének, ő pedig elém állt.
- Csak Te és Én. – válaszolt suttogva, és végigsimított az arcomon a kézfejével, de a kezem még mindig nem engedte el. – Persze, ha te is akarod. – folytatta halkan. Én pedig boldogságtól túlfűtve bólogattam. És akkor megtörtén. Pár másodperc alatt ajkát az enyémen éreztem. Így csókolóztunk, elfeledve a külvilágot. Ezután minden nagyon gyorsan ment. Még több időt töltöttünk együtt. De az álmok még mindig gyötörtek éjszakáról éjszakára. Ezt barátom hamar észre is vette. És innen kezdődtek a bonyodalmak.
- Mi a baj? – kérdezte egyszer.
- Semmi, mi lenne? – kérdeztem meglepve.
- Annyira furcsa vagy mostanában, mintha nem pihented volna ki magad.
- Ó, hogy az. – mondtam alig hallhatóan.
- Tessék? – kérdezte értetlenül.
- Semmi. – mosolyogtam rá.
- Nem, kicsim. Látom, hogy valami baj van. Mond, elkérlek. – pislogott rám.
- Rendben. Amióta megismertelek, van egy rémálmom. Elüt valakit egy kocsi, és a szemem előtt hal meg. Azt hiszem a barátom. – gondoltam vissza a rémálomra. Annyira mélyen érintett, hogy beleremegtem.
- Értem, de a barátod? Csak nem akarsz megcsalni? – próbált viccet csinálni az egészből.
- Dehogyis, ez halál komoly. – löktem meg a vállát.
- Oké, oké. Rendben.
Másnap, a suliban, megakadt egy nagy színes plakáton a szemem.
- Nézd, félévzáró bál lesz. Ilyen sem volt még. – mosolyogtam rá.
- Igen tényleg, ha te mondod. Szeretnél elmenni? – kérdezte kedvesen.
- Én nem azért kérdeztem. – válaszoltam meglepetten.
- Tudom. – nézett rám komolyan. – hát akkor, eljönnél velem a bálba? – kérdezte angyalian.
- Mondjak erre nemet? – vigyorogtam rá. – Hát persze! – mondtam és megcsókoltam. Ez volt a végzetes hiba. Már vagy két perce ölelkeztünk, amikor odaért az osztályfőnök, akit mellesleg nem vettük észre.
- Ezt nem itt kéne fiatalok! – szólt ránk. A rideg hangra szétrebbentünk.
- Bocsánat, Mrs. Wild. – motyogtam. Ahogy hallótávolságon kívül volt a banya, kirobbant belőlünk a nevetés. Így mentünk be órára. A bál három hét múlva lesz, de már be voltam zsongva. Elterveztem, hogy milyen ruhám lesz, hogyan fog állni a hajam, hogyan fogunk keringőzni a terem közepén. Ebbe a tervbe beavattam Chris-t is. Csak mosolygott a lelkendezésemen. Rögtön másnap elkezdtem a készülődést, és beavattam a mamámat is. De Chris-el egyre kevesebb időt töltöttünk együtt. Mindig el kellett mennie valahova. Nem értettem. Már csak három nap volt a bálig, amikor kiderült minden. A suliból mentem ki, amikor Chris-t megláttam egy másik lánnyal. Épp megölelték egymást. Chris-nek csillogott a szeme. Ledermedve néztem a jelenetet. Miután a lány elment, Chris pont felém fordult. Könnyes szemekkel néztem rá. Csak megráztam a fejem, és elindultam az ellenkező irányba. Utánam rohant.
- Hé, Theresa, várj! Meg magyarázom! – kiáltotta. Megfordultam. Épp odaért elém.
-Nem kell meg magyarázni semmit. – sírtam – én mindent értek, bár fogalmam sincs ki ez a lány, és hogy miért ölelgeted, elfogadom, őt választottad. De hogy titokban a hátam mögött megcsalsz, ezt nem tudom fölfogni. Nagyot, nagyon nagyot csalódtam benned. Nem akarlak többet látni! Vége! – üvöltöttem a képébe. Épp beállt az iskola busz, úgyhogy elkezdtem rohanni, hogy elérjem. Teljes letargiába estem. Bezárkóztam a szobámba és csak sírtam. Így ment ez majdnem egy hétig. Nem beszéltünk, nem is találkoztunk. A rémálom pedig folyton folyvást gyötört. Aztán kaptam egy sms-t.
„Találkozzunk a buszmegállóban egy óra múlva, és beszéljük meg. Chris”. Igaza van, vetődött fel bennem. Ezt tényleg meg kéne beszélni. Így hát elkészültem, és egy óra múlva vártam a megbeszélt helyen. Megjött a busz. És ekkor elkezdődött a valódi rémálom. Chris leszállt, és amikor meglátott, odaintegetett nekem. Körülnézett. Csak egy BMW jött messze. Elindult, de csak a szemembe nézett. A BMW túl gyorsan hajtott. Ideért. Fékcsikorgás. Akár csak az álomban, de ez most a valóság. Chris felordított, én pedig felsikoltottam. Oda akartam rohanni hozzá, de visszatartottak a járókelők. Kitéptem a kezem, és odarohantam. Csak egy vértócsában fekvő holt test feküdt előttem. A sofőr ledermedve állt. Én sírva, ordítva rogytam le hozzá.
- Ne, ez nem lehet. Nem. Kelj föl! Kérlek! Én… szeretlek! – rázogattam az élettelen testet. A sofőr mögém lépett és átfogta a vállam.
- Gyere. – suttogta. – nem kell végig nézned. – felkapart a földről. NE! AZ ÁLOM VALÓRA VÁLT! AZ ÁLOM VALÓRA VÁLT! Ez járt a fejemben..


Ez mind három hónapja történt. A temetésre nem volt erőm elmenni. Három hónapja még minden rendben volt. Most meg itt ülök az ágyamon és siratom életem szerelmét. A hiányát nem tudtam elmulasztani, de rávettem magam, és elindultam a temetőbe. Sírva értem oda a sírhoz, de akkor megláttam azt a személyt, akit a pokolba kívántam volna. Az a lány ült a kősíron, aki miatt szakítottunk.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Oh, Theresa, te vagy az ugye? – állt fel.
- Igen én vagyok. – válaszoltam gorombán.
- Én szeretném megmagyarázni azt, ami történt. Mi… Chris-szel nem voltunk együtt. – ez érdekesnek ígérkezik.
- Igen, akkor miért ölelgetted? – fujtattam.
- Kérlek hallgass végig. – suttogta – Én Chris Unoka nővére vagyok. Csak táncolni tanítottam, hogy a bálon, amire végül is nem tudtatok elmenni, ne taposson meg, és ne bénázzon, hanem egy gyönyörű estét varázsoljon neked. Ezért tűnt el oly sokat, mert velem volt. Érted? De, Te… Önző voltál, végig se hallgattad. Miattad halt meg, érted? Miattad! – üvöltötte a képembe, és elviharzott. Én pedig nem hittem a fülemnek. Ez nem lehet igaz. Ránéztem a sírra. A kőtáblán ez állt:




Christopher Allwright
Élt 17 évet.
Örökké emlékezni fogunk Rád! Szerető szüleid, rokonaid és életed szerelme Theresa


Ahogy olvastam a szöveget, könnyek gyűltek a szemembe. Igaza volt a lánynak. Az én hibám. Csak is az enyém. Ráborultam a sírra.
- Sajnálom, az én hibám! – zokogtam. Egy gyenge fuvallat meg lobogtatta a hajamat. Felnéztem és olyat láttam, amit először nem akartam elhinni. Chris elmosódott alakja jelent meg előttem három méterre. Mosolygott.
- Dehogy a te hibád Theresa! Szeretlek! – suttogta. Egy újabb szellő elvitte halvány alakját, én pedig gyásztól szenvedve, mégis boldogan a sírra hajtottam a fejem.
- Én is szeretlek.