5. fejezet Vallomások

5. Vallomások

Kivételesen nem érdekelt, hogy milyen gyorsan hajtunk, csak minél előbb érjünk be a kórházba. Mikor beléptünk, csak oda biccentettünk a recepciós hölgynek. Ismertek már minket, hisz Carlisle-nak itt is volt irodája, na meg amikor ember voltam sokszor a sürgősségin kötöttem ki. Apu illatát követve, hamar megtaláltuk a végcélunkat. Az intenzíven kötöttünk ki. Rögtön Carlisle irodájához rohantunk. Szó szerint feltéptem az ajtót, és kérdések áradatával rohamoztam meg nevelőapámat.

- Istenem Carlisle, mi történt? Mi történt apuval? Miért van az intenzíven? – hadartam, annyira gyorsan, hogy emberi fül nem értette volna. Edward mögém lépett és próbált nyugtatni, nem sok sikerrel.

- Kérlek Bella, nyugodj meg, és ülj le. – bólintottam és leültem, bár majd szétvetett az ideg.

- Édesapád, nos… kritikus állapotban van. Bár magától lélegzik, kómában fekszik és súlyos fej sérülést szenvedett. Nagyon sok esélye van arra, hogy agyi károsodások nélkül felépülhet.- bambán néztem rá, nem fogtam fel, amit mondott. Sokkot kaptam, bár nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Jó pár perc után megszólaltam, de csak suttogtam.

- Mi történt, hogy került ilyen állapotba? – a nem létező könnyek marni kezdték a szemem, miközben felnéztem Carlisle-ra.

- Egy fiatal lány ül a kórterem előtt, ő hívta ki a mentőket. Látott mindent, csodálom, hogy nem esett semmi baja. Szerintem jobban járnál, ha vele beszélnél.

- Hát legyen. – mondtam. Kiléptünk az irodából, és valóban ott ült a lány. Valószínűleg azért nem vehettem észre, mert annyira rohantam. Fölnézett, és amikor meglátott minket, kiült a rémület az arcára, felpattant és hátrálni kezdett. Senki nem értette a viselkedését. Carlisle visszainvitált minket az irodába, míg ő beszélt vele. Természetesen visszamentünk. Leültem a bőr fotelbe, ami a fal mellett állt. Edward lehuppant mellém, és a hátamat dörzsölte. Rövid csend után megszólaltam.

- Edward én annyira félek. Mi lesz, ha nem épül fel? – kérdeztem már-már hisztériába átcsapva.

- Sss… nem lesz semmi baj szerelmem. Nem lesz semmi baj. – ismételgette egyfolytában. Már vagy fél óra eltelt, amikor Carlisle belépett a lánnyal az oldalán. Nagyon ijedtnek tűnt. Mi nem álltunk fel, csak odabiccentettünk köszönés képen, nehogy megijesszük. Carlisle leült a székébe és megszólalt.

- Ő Elizabeth Masen, és tud mindent, hogy mik vagyunk. – újból ledermettem, és éreztem, hogy Edward is megfeszül mellettem. Mikor kicsit csillapottak a kedélyek, kedvesem szólalt meg először.

- Elizabeth, honnan tudod azt, hogy mi mik vagyunk? – tette fel azt a kérdést, ami mindannyiunkban ott motoszkált. Nagy levegőt vett, és belekezdett.

- Először is kérlek, szólítsatok Lizzie-nek. Nos, épp a főút mellett sétáltam, jobban mondva menekültem, amikor nagy csattanást hallottam.

- Várj, menekültél? – kérdeztem.

- Igen. Az ex pasim elől. Ő is az amik… ti is vagytok. Már egy éve bujkálok, de mindig megtalál.

- És mond csak, miért bujkálsz előle? – kérdezte Carlisle.

- Ez egy hosszú történet. Egy pici faluban éltem. Új szomszédunk lett. Egy korombeli fiú költözött oda. Egyedül volt. Damon-nek hívták. Én persze rögtön beleszerettem, és hát ő is belém esett. Ez mondjuk egy igen gyenge kifejezés. Szóval már fél éve együtt voltunk, amikor elmondta, hogy mi is ő. Elmondta azt is, hogy hogyan, mivel táplálkozik. Én csak kinevettem. Nem hittem neki. Sokáig győzködött, de nem tágítottam. Badarságnak hangzott az egész. Aztán egyik este minden megváltozott. Azt mondta, hogy elvisz vadászni. Beleegyeztem. Egy sikátorba vitt. Kézben „utaztam”. Egyszer csak felkapott, és elsüvített velem. Kezdtem hinni neki. Amikor megérkeztünk, megpillantottam pár beszívott suhancot. Megkérdeztem, hogy ugye nem fogja őket bántani. Ő csak elnézést kért, és már el is tűnt. Csak azt vettem észre, hogy az egyik gyerek életlen teste fekszik a földön, a másik fiúnak pedig a vérét szívja. Ez nagyon sok volt már nekem. Eszeveszetten rohanni kezdtem. Hazamentem pár cuccom-bedobáltam egy táskába, fogtam a hitelkártyám és elmentem. A szüleimtől sem búcsúztam el. Ez már egy éve történt. Azóta menekülök, de mondom, mindig megtalál. Már nagyon félek. De visszatérve a balesetre, szóval nagy csattanást hallottam, megfordultam és láttam, hogy egy rendőrautóba ment egy másik. Rögtön hívtam a mentőket. Engem is behoztak, pedig mondtam, hogy kutya bajom. – pár percig mindenki emésztgette a hallottakat. Ismét Carlisle szólalt meg.

- Köszönjük, hogy ezt elmondtad nekünk. Bella, pár percre bemehetsz Charlie-hoz, utána vigyétek haza Lizzie-t. Persze ha nincs ellenére. – Lizzie bólintott. Feltápászkodtam a kanapéról. Intettem Edwardnak, hogy jöjjön velem. Csendben nyitottam be a kórterembe. Szívfacsaró látvány tárult elém. Apám becsövezve feküdt, arca sápadt volt. Mint egy beteg, aki csak mélyen alszik. Az ágya mellé húztam egy széket, és leültem. Edward az ajtóban maradt. Nem tudom, mi ütött belém, de halkan suttogni kezdtem.

- Ne félj apu, minden rendben lesz. Jó kezekben vagy. Carlisle meg fog gyógyítani. Hisz tudod milyen jó orvos. Csupa kedves ember vesz körül. Minden rendben lesz. Minden… rendben lesz. – az utolsó mondatnál elcsuklott a hangom és a láthatatlan könnyek patakzottak a szememből. Ráborultam az ágyra és csak zokogtam. Mikor elfogytak nem létező könnyeim, Edwardot pillantottam meg mellettem. A hátamat simította. Nem próbált vigasztalni.

- Jobban vagy? – kérdezte, amikor felnéztem, mire én bólintottam.

- Gyere, menjünk jó? Édesapádnak még pihennie kell. És ahogy elnéztem a kórlapját rohamosan javul az állapota. Meg fog gyógyulni. Egy két hét és ki is jöhet.

- Te tudod, végül is te végeztél az orvosin nem én. – válaszoltam neki rekedt hangon, és még egy gyenge mosolyt is megeresztettem. Felhúzott a székről, és visszaindultunk az irodába Lizzie-ért. Mikor beléptünk, meglepő látvány fogadott minket. Lizzie mosolyogva beszélgetett Carlisle-al. A félelem tovaszállt. Csak örömöt lehetett látni az arcán. Nem nagyon akartam meg szakítani a beszélgetést, de muszáj volt így köhögtem egyet. Mindketten felkapták a fejüket.

- Indulhatunk! – szólaltam meg halkan.

-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-o-

A kocsiban ültünk. Én elöl kedvesem mellett foglaltam helyet. Az út csendben telt, így tudtam gondolkodni. Jane járt az eszemben. Már két hete elment. A testvérétől kapott egy telefonhívást, hogy találkozni akar vele. Meg akarták beszélni ezt az egész „én csatlakozom a Cullen családhoz” dolgot. Picit fura volt nélküle, mert már megszoktuk, hogy velünk van. Azt mondta, hogy még pát hétig Volterrában marad, de utána mindenféleképpen visszajön. Reménykedtem, nehogy előbb visszajöjjön. Már csak Lizzie miatt is... Nagyon aggodalmas képet vághattam, mert Edward végig simított a karomon, amire persze megint úgy reagáltam, hogy szaporábban kezdtem venni a levegőt, holott nekünk nincs is szükségünk oxigénre. Csak elmosolyodott és a fejét rázta. Megint visszasüllyedtem a gondolatok világába, de nem sokáig. Lizzie hírtelen megszólalt.

- Ahova megyünk, ott csak vámpírok vannak igaz? – kérdezte félszegen. Edward válaszolt.

- Igen, de nem bántunk. Mi egy különleges család vagyunk. Nem tudom, hogy mennyit tudsz rólunk, de sok vámpír nem tud egy helyen megélni. De mi mások vagyunk. Nagy a családunk és kitartunk egymás mellet, megvédjük a másikat. Ahogy most téged is.

- De miért? Miért vagytok ennyire jók hozzám? – erre már én válaszoltam.

- Mert csak mi tudunk neked segíteni, megvédeni. De ha semmi baj nem lenne, akkor se bántanánk téged. Nem akarunk gyilkosok, lenni. – ez a mondtat nagyon furcsán hangzott a számból, de megértette. Az út további részében nem beszéltünk. Figyeltem, hogy suhannak el mellettünk a fák. Itt- ott egy farkast is láttam rohanni. Vagy Jacob vagy Seth lehetett. Még mindig őrködtek, bár mondtam, hogy felesleges. Mikor leparkoltunk, épp hogy ki kászálódtunk az autóból, kivágódott az ajtó. Nessie rohant ki, de megtorpant, mikor meglátta a mellettünk álló lányt. Emberi tempóban jött oda hozzám. Felvettem, és ő halkan a fülembe suttogta, hogy ez meg ki. Megvártuk még kijön az egész család. Edward ekkor kezdett bele.

- Ő itt Elizabeth Masen. – eltorzult arccal mondta ki a nevét. Az édesanyjára emlékeztette. – Ő hívta ki Charlie-hoz a mentőket. De nem is ezért jött velünk. Ha Carlisle hazaért, akkor mindent elmondunk részletesen, de ez így túl bonyolult lenne. – A család csak bólintott. Mindenki tartózkodott az „idegentől” csak Esme nem.

- Drágám, gyere csak beljebb. – invitálta a házba. Lizzie félősen, de bement. Mindenki a nagy ebédlő asztalhoz ment, kivéve Nessie-t, ő elment játszani. Így vártuk Carlisle-t. Mindenki csendben volt. Este fél 7 körül, megérkezett a családfő. Rögtön nekikezdtünk a „megbeszélésnek”.

- Ő itt Elizabeth Masen. Tudja, hogy mik vagyunk, mert… - de a mondatot nem tudta befejezni, mert Lizzie hangosan felkiáltott és a hasához kapott, de nem tudtuk mi történt vele, mert elájult…