Bocsánat..!

Sziasztok!
Figyeljetek..szerintem nem éri meg veszekedni..szerintem minden tökéletes lenne ha kibékülnétek..na mitszóltok? Benne vagytok? Mert én igen és Lyly is..bár amennyiben nem akarjátok abbahagyni a veszekedést ..vagy valakinek gondot okoz a békülés és káromkodó megjegyzéseket tesz valakire/valamire..sajnos moderálni fogjuk a bejegyzéseket..sőt Lylyvel már azt is fontolgatjuk hogy a 2.könyv az egy privát blogon lesz elérhető..
Mindez tőletek függ..hogy mit is akartok igazán.. én most kimondom mitakarok:

BOCSÁNAT!
Hát ennyit akartam..remélem nekem is mindenki megbocsájt..csak remélni tudom..hogy ti is bocsánatot kértek egymástól...

Lenaa

Chat...

Chat NEM lesz az oldalon... Elegem van, hogy mindig itt mennek a viták, a veszekedések. Ez nem az a hely ahol ezt le kell renezni. Kérlek titeket, mindenkit hogy se ezen se más chat-én (asszem ezt mondthatom többek nevében) ne csináljátok a cirkuszt. Elegem van, hogyha heti kétszer feljövök az oldalra azt látom, hogy mindenki szapul mindenkit. Elegem van!!!!

Sziasztok...

Ha szeretnétek valamit, akkor írhattok az e-mail címemre: boldogvegzet@citromail.hu

 

Lyly

Hahó! (ízelítő)

Szaisztok fiatalok. (:

A fejezet készül, időpontot nem mondok, mert ha nem tudom betartani az gáz... De hoztam nektek egy kis ízelítőt. Kijöttem a gyakorlatból... nem lett valami fényes, ahogy a fejezet sem lesz az, de nézzétek el nekem,  nagyon sokáig majdnem 2 hónapig nem írtam. :( Sajnálom, hogy ilyen hosszú szünet volt az oldalon. Remélem azért ezután is olvasni fogjátok a történetemet. Lyly 

"- Ne haragudj anya, de le kell mennem Renesme-hez, mindjárt jövök, ne csinálj semmi butaságot, kérlek.
-Rendben. – válaszát meg sem várva kiviharzottam, a szobából, le a lányomhoz. A kanapén aludt, de most könnyes szemekkel ült az ágyon Esme ölében.
- Mi történt kicsim? – mentem oda hozzá, és kivettem pótanyám öléből. Átfogta a nyakamat, s olyan erősen szorította, hogy egy halandó megfulladt volna. Egész testében remegett, és zokogott. Esme-re néztem, de ő csak aggódva vállat vont. A hátát simogatva próbáltam lenyugtatni a lányom, kisebb nagyobb sikerrel. Mikor már rendesen szedte a levegőt, kezét az arcomhoz érintette, és egy képsort mutatott, amin szó szerint lehidaltam. De nem a látványtól, vagy a történések miatt, hanem hogy miért ijedt meg ennyire. Ugyanis csak annyit álmodott, hogy egy férfi visz egy kisbabát, aki ordít. Nessie nem tudta megmondani, hogy miért rémült meg ennyire, és nem tudtam, hogy miért. Egy óra múlva mindenki kellőképp lenyugodott. Renée csatlakozott hozzánk, a nappaliba, kezdett visszajönni az életkedve, beszélgetett és nevetgélt. Jól kijöttek Esme-vel, de ez már az esküvőnkön is kiderült. Kis idő múltán hírtelen kicsapódott az ajtó, és a Cullen család vonult be rajta, de nem emberi tempóban, hanem vámpír gyorsasággal. Renée pedig az egészet végignézte."

Sziasztok

Hali. Figyelem nem sokáa friss, már csak 2-t kell aludni. Bizony, valószínüleg szombaton friss, de nem csak emiatt lesz nagy nap, hanem mert lesz 1-2 bejelentenivalóm, amit most még nem árulhatok el. Najó talán annyit, hogy ez a fejezet lesz a legjelentősebb. Na akkor szombaton.

Puszi: Lyly

Taylor fanoknak

Hoztam egy videót taylor-fanoknak
Mielőtt valaki megkérdezné..nem taylor énekel.. xD



Nemsokára jön a fejezet!
Puszi: Lena

Nem túl jó hír....

Sziasztok. Nem szolgálhatok túl jó hírrel. Végre "dolgozok" reggel 9-től este 7-ig. Minden nap, szóval hulla fáradt vagyok. Ahogy tudom, hozom a frisst. Bocsánat.
Lyly

Hali mindenkinek.

Nagyon sokat gondolkodtam, és több dologra is jutottam.
1, Egy idióta hülye barom vagyok. Több oka van: Bevezettem azt a szaros komihatárt. xD
Mindig késtem a frissel.
Ritkán frisseltem.
Mindig kommentárokért nyavajogtam.
Szóljatok ha van még.


Sokat gondolkodtam (megint xD) és arra jutottam, hogy NINCS komihatár. NINCS "bezárom a blogot" Megpróbálom minnél hamarabb hozni a frisseket. Persze nem azt mondom, hogy nem kell kommentelni, természetesen jólesik, de nem ragaszkodom számhoz. Akár ketten, akár 44-en olvassák, engem nem érdekel (persze örülök ha sokan). Ha nem olvassa senki, az sem, akkor írom magamnak. Imádok írni, kikapcsolódást jelent számomra. Nem vagyok tehetséges ezzel tisztában vagyok. De nem baj, ezt szeretem csinálni. Szóval, mostantól egy vidám lány fogja hozni nektek a fejezeteket és a novellákat, nem egy szorongó aki azon aggodalmaskodik, hogy meglesz e 10-15 komi, vagy be kell zárnom a blogot. Remélem ezután is olvasni fogtok.

Ezer bocsánatot kérek az összes szemétségemért. Tudom, hogy sokszor mondtam már, de ez most szívből jön. (:

És aki felnyitotta a szemem. Az nem más mint NANA. Köszönöm neked, hogy felnyitottad a szeme azzal a pár sorral amit írtál nekem. Remélem olvasod ezt. (:

MÉGEGYSZER KÖSZÖNÖM? ÉS EZER BOCSÁNAT.

Fájó gondolat

Sziasztok!
Hát most nem szolgálhatok túl jó hírrel..Lena vagyok.
Lyly nagyon el van keseredve mert senki nem nézi az oldalt.
Én mint a legjobb barátnője nagyon sokmindent köszönhetek neki ( igen, talán lehetetlennek hangzik hogy nem is találkoztunk és mégis legjobb barátnők vagyunk,de nagyon sokat beszélgettünk egymással és összenőttünk ami számomra különleges érzés mert szinte mindenben egy a véleményünk és ilyen bizony ritkán van..és bocs hogy erre a részre most így külön kitértem nem témaelterelés céljául szolgált csak gondoltam jobb ha tudjátok)
Naszóval ...fáj szomorúnak látnom az oldal miatt..hogy most is csak 3 ember írt kommentet mikor 40valahány rendszeres olvasónk van..és ő szeretné tovább írnia történetet de könyörgöm bátorításra mindenkinek szüksége van..és kiaz aki nemszeretek olykor-olykor kedves kritikát kapni vagy egy-egy bátorító kommentet higyjétek el..főleg most lehetne sok kommentet írni mert tudom hogy nyár van és ilyenkor több ideje van mindenkinek a gép előtt punnyadni..

Úgyhogy kérlek titeket ha megér nektek valamit ez a történet legalább 20 kommentet írjatok ( közlöm hogy 43 rendszeres olvasó van....chh)
Ezt ne vegyétek fenyegetésnek de képzeljétek csak bele magatokat a helyzetbe...
rémes ugye?
szerintem is
Ez az utolsó "kérés" tőletek ha nincs 15 komment akkor sajnálom de VÉGE LESZ a blognak.

Köszönjük!


Xoxo

Lena




Linkek:


Csináltunk egy főblogot ahol az összes frisset jelezzük (fejlesztés alatt)

http://foblog-lylyeslena.blogspot.com/

És még csináltunk még egy blogot a Novelláknak (fejlesztés alatt)

http://www.novellakbylyly.blogspot.com/


Elsősorban ezket nézzétek!


Mégegyszer Puszi: Lena

Szülés

A címmel mindent elárultam. Sajnálom most csak ennyi tellett tőlem. Nagyon rövid lett, de lényegre törő azt hiszem. Most nagyon sokáig nem írtam, frisseltem, még vissza kell rázódnom. Tényleg 1000 bocsánat. Nagyon elhanyagoltalak titeket. De most itt a nyár (juhéééééé) és sokszor lesz friss itt is, a Pokol Angyalán is, és meglepetés (rem. örültök majd) Nyitunk egy blogot, ahol novellák lesznek olvashatóak, mert mondták páran, hogy írjak még ( bár sztem pocsékak, de mind1). Emellett, lesz egy főblog, mivel ott fogjuk jelezni a frissek időpontját( mert így 4 blog lesz). Nem tudom ki mennyire örül ezeknek. Remélem azok után is szívesen olvassátok az írásaim, hogy így cserben hagytalak titeket. :( Ez nem fejezet!! És Mili szerint megér egy 16-os karikát. Nem tudom döntsétek el ti! És mivel arra szavaztatok, hogy Lizzie szemszöge legyen, így írtam meg. Pusz Lyly
És hamarosan jön a 14. feji! Na de most már olvassátok:

Lizzie szemszög:

Dulakodás zajára ébredtem. Az erős fényviszonyok miatt hirtelen megfájdult a fejem, meg a szemem. De lassan hozzászoktam. Körülnéztem a szobában. Nem nagyon volt ismerős a hely, nem értettem, miért fekszem itt. A tekintetem a csövekre tévedt, azokra, amik a csuklómból lógtak ki. Kezdett rémleni valami. Vámpírok… Megerőszakolás… Terhesség. És beugrott. Hát persze. A hasamra néztem. De a látvány lesokkolt. Olyannyira, hogy felsikoltottam. Odakaptam a kezem, és elborzadva nézegettem magam. Kivágódott az ajtó, és belépett rajta az egész Cullen család.

- Jaj, Lizzie. – könnyebbült meg Bella. – Jól vagy? Hogy érzed magad? – jött oda hozzám, és árasztott el a féltő kérdéseivel. Nem válaszoltam rögtön, hanem köszöntöttem mindenkit.

- Sziasztok. – néztem végig a vámpírokon, de megakadt a szemem egy idegenen.

- Úristen. – suttogtam. – Ő mit keres itt? – kérdeztem megrémülve.

- Lizzie. – próbált közeledni hozzám, de Emmett nem engedte. – Lizzie mi a baj? Miért félsz… - a világ kezdett elsötétülni, nem hallottam a mondat végét sem. Lebegtem a sötétben, de nem sokáig, mert éles fájdalom nyilallt a hasamba. Hangosa felsikoltottam, de vér kezdett ömleni a számból. Megijedtem. Nem tudtam, hogy mi van velem. A gyermekeimmel. a vér patakzott a számból, annyira, hogy levegőt sem kaptam.

- Úristen, Carlisle, mit csináljunk? – kérdezte egy ideges hang. Edward. De ő mit keres itt? És hol vannak a többiek?

- Fiam, nyugodj meg, egyszer már végig csináltad, most is sikerülni fog. - meg akartam kérdezni, hogy mi történt, de ez lehetetlennek tűnt. Most már az orromból is ömlött a vér. Sajogott a fejem, a hasam pedig égett, fájt és lüktetett egyszerre. Sikítani akartam, de a vér bugyborékolni kezdett a számban. Olyan erős fájásaim voltak, hogy díjat kaphatnék érte, mert csoda, hogy kibírtam. Újabb fájások. Ösztönösen nyomni kezdtem. De ez végzetes hiba volt. Egy nagy reccsenést hallottam. A kínzó fájdalom még erősebb lett, az egész testemet és lényemet kínozta. Egyre több reccsenés, ropogás. Még több kínzó hasító fájdalom. Meg akarok halni. Egyre csak ez járt a fejemben. A szemem egész végig csukva volt, képtelen voltam kinyitni.

- Carlisle, a bordái, csak még nagyobb kárt okoz magának. – kiáltotta kétségbeesetten Edward. Elöntött a pánik. Mi történik velem? Egy tűszúrást éreztem a vállamban. A fájdalom csökkeni kezdett. Egyre kevesebb dolgot éreztem, viszont mindent hallottam. De fuldokoltam. Még mindig vér ömlött belőlem mindenhonnan. De lassan ez is szűnni kezdett.

Aztán megint csak sötétség. Lebegtem, nem láttam semmit. Nem éreztem semmit. Nem hallottam semmit. Sokáig voltam öntudatlan állapotban gondolom. Legalábbis nekem úgy tűnt. Aztán hangfoszlányok csapták meg a fülemet. Babagügyögés. Méghozzá kettő. Próbáltam kikászálódni a sötétségből, ami nehezen, de sikerült. Lassan kinyitottam a szemem. Edward kezében két csöppség volt. És milyen gyönyörűek voltak. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, láttam, hogy minden csupa vér. Atyaég. Mi történt? Aztán elkezdtem zihálni. Mintha víz alá merültem volna. Nem kaptam levegőt. Próbáltam lélegezni, de nem ment. Mintha egy szörny ült volna a mellkasomon. Kiabálni sem tudtam.

- Carlisle. A méreg. – csak ennyit hallottam. Kész vége. Meghaltam. Mindenütt csak fehérséget láttam. De mégis boldog voltam. És akkor elöntötte a tűz a testemet…

Filmajánló

Sziasztok!
Tudom elég régóta volt friss..mint Lyly is megemlítette..de sajnos így jött ki..az évvége mnidenkink húzós volt [gondolom]
Ezért amíg vártok az új fejezetre szeretnék nektek ajánlani egy igazi filmet amire tényleg aztmondom hogy szerintem 10 pontos =)
Ugye jólhangzik??
Nos a film címe Lovely bones/Komfortos mennyország

Az Oscar-díjas Peter Jackson új filmje Alice Sebold komoly irodalmi elismerést arató bestsellere alapján készült. Egy fiatal lányról szól, akit meggyilkoltak, és most saját mennyországából tekint le a családjára, ahol mindenki a maga módján próbál megbirkózni a szörnyű tragédiával - és a gyilkosára, aki sokkal közelebb van a családhoz, mint azt bárki is sejtené.

"Alice Sebold regénye az amerikai megjelenés után olyan eladási adatokat produkált, hogy képes volt Stephen Kinget és J.K. Rowlingon is maga mögé utasítani, bebizonyítva ezzel azt, hogy a szépirodalom nem halott. Ezt a bestseller ihlette meg aztán Peter Jacksont."

színes, feliratos, amerikai-angol-új-zélandi film, 139 perc, 2009
16 éven aluliak számára nem ajánlott 

rendező: Peter Jackson
író: Alice Sebold
forgatókönyvíró: Peter Jackson, Fran Walsh, Philippa Boyens
operatőr: Andrew Lesnie
producer: Carolynne Cunningham, Peter Jackson, Aimée Peyronnet,Fran Walsh
vágó: Jabez Olssen
szereplő(k): 
Saoirse Ronan (Susie Salmon)
Mark Wahlberg (Jack Salmon)
Rachel Weisz (Abigail Salmon)
Stanley Tucci (George Harvey)
Susan Sarandon (Lynn nagymama)
Michael Imperioli (Len Fenerman)
Jake Abel (Brian Nelson)
Amanda Michalka (Clarissa)



Amint olvashattátok 16-os karika az benne van de szerintem bárki megnézheti (itt azért nem 9 évesekre gondolok)
Nézzetek utána!
Én még mindig a hatása alattt vagyok...ez valami hihetetlen volt.!


Bővebb infó:
http://port.hu/pls/w/articles.article?i_area_id=2&i_topic_id=2&i_article_id=10988
Előzetes:




Kedvenc dalom a filmből:




És itt tudod megnézni a filmet:

http://www.yv.hu/play_a_video.html?autostartvideoplaying=true&uploadedfileidhash=d656179d92e54716bf851d0a14c97261




Míg nemjön a friss addig nézzétek meg a filmet és gondolkodjatok el magatokba a filmnek a tanulságain =)
Én is ezt tettem!
Más lett az életszemléletem, pozitív irányba!
Remélem nektek is sikerül!

Puszi: Lena

BOCSI BOCSI BOCSI

Tényleg bocsi. Tudom, hogy mostanában eltüntem, nem frisseltem. sajnálom. Mostantól beindul minden úgy mint régen, persze ha még olvassátok a szennyemet. Egy kisebb friss van a pokol angyalán( http://apokolangyala.blogspot.com) és nem sokára it is jön a friss és Liz szülése is puszi! Kérlek hagyjatok valami nyomot, hogy tudjam azért van élet, és kiváncsiak vagytok a folyatatásra
Lyly

Új Blog!!!

Hali! Nyitottam egy új blogot, kiváncsi lennék a véleményetekre.

http://apokolangyala.blogspot.com

Pusz Lyly

Hali

Sziasztok!
Újra beindul a három hetes komi verseny!!!! Aki a legtöbb komit írja annak kitesszük az oldalát és a fényképét a blogra(ha engedélyezi) és 3 hétig megkap egy hosszabb előzetest.(ha szeretné) Csak hogy ezt se felejtsük el!!!! :D Lyly

És már csak 1 komi kell a 13. fejihez! Rajta!!

Egy kis plusz!!

Lehet, hogy olvastátok páran azt a bejegyzést, amikor egy oldalt linkeltem, amin pályázai alkotások vannak, és az enyém is közte van. (Nah ez értelmes volt) Úgy gondoltam, hogy felteszem nektek a művemet.
Álmokkal Teli Világ

A buszmegállóban állok. Szemben megáll a helyi járat. Egy srác száll le róla. Amikor meglát, oda integet nekem. Én pedig visszaintegetek. Körülnéz, hogy jön-e autó. Egy BMW közeledik felénk, de még messze van. Lelép a járdáról, de már nem figyel a külvilágra, csak rám. Boldogok vagyunk. Az úton jön, lassan sétálva. És akkor ideér a BMW. Fékcsikorgás. A fiú felordít, én pedig sikítok. Vége… elütötte. Megindulok feléjük, próbálnak visszafogni az emberek, de kitépem a kezem a vasmarok szorításokból. Könnyeim eláztatják az arcom, mint a záporeső. Odaérek. Minden csupa vér. A sofőr a fejét fogja, és jajgat a holt test felett. Én pedig lesokkolva nézem a jelenetet. – felriadtam. Izzadva ültem fel az ágyban. Körülnéztem, de csak a biztonságot jelentő sötétség vett körül. Ránéztem az órára. Fél hat. Fél óra és kelek.
Úgyse tudtam volna vissza aludni, ezért letámolyogtam a konyháig, hogy igyak egy pohár vizet. Anya már javában talpon volt, készítette a reggelimet, meg is lepődött, hogy már felébredtem.
- Szia, kicsim. – köszönt, de amikor felnézett, úgy meredt rám, mint aki szellemet lát.
- Úristen Theresa, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.
- Igen mama, miért mi a baj? – nem értettem, mi baj, hiszen úgy éreztem magam, mint a napsütés, vidáman, és boldogan, na, jó nem, de próbáltam ezt mutatni. Az az álom megviselt.
- Teljesen le vagy sápadva, karikásak a szemeid. Mennyit aludtál? Nem vagy lázas? – jött oda és meleg tenyerét a homlokomra szorította.
- Ugyan, mama, hagyjál! Teljesen jól érzem magam.
- Ahogy gondolod, de kislányom, - nézett rám komolyam – ha rosszul vagy szólj. Nem nézel ki valami fényesen, és aggódom érted.
- Redben, mami szólok, de szerintem csak izgulok a suli miatt, és nem aludtam sokat. – ezután szerencsére nem nyaggatott. Gyors elkészültem, reggeliztem és indultam is a suliba. Egy újabb tanév, új diákok, barátságok, viták, ellenségek… szerelmek. Uh, rosszul hangzik. Ezen gondolkodtam, amíg vártam az iskola buszt. 10 percen belül meg is érkezett a rozoga, sárga tragacs. Felszálltam, és leültem leghátulra. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és elmerültem a zene világában. Már vagy negyed órája zötykölődtünk, amikor nagyot fékezett a tragacs, én meg sikeresen lefejeltem az előttem lévő szék támláját. Homlokomat dörzsölve néztem fel. Egy srác szállt fel, nagyon ismerős volt, de nem tudtam honnan. Ahogy őt néztem tekintetünk találkozott, és rám mosolygott, azzal az elragadó mosolyával, én meg éreztem, hogy a vér az arcomba szökik. Kifelé kezdtem bámulni, és azon imádkoztam, hogy ne mellém üljön… Nem mellém ült. További fél óra utazás után végre megérkeztünk az iskolához. Ahogy leszálltam a buszról barátnőm rögtön a nyakamba vetette magát.
- Theresa. Szia. Jaj, úgy hiányoztál. Mesélj mi történt veled a nyáron? Mindent mondj el. – hadarta, de amikor rám nézett lefagyott a mosoly az arcáról.
- Úristen, te beteg vagy? Szörnyen nézel ki. – aggodalmaskodott.
- Dehogy csak nem aludtam sokat. Különben pedig neked is, szia. – mosolyogtam rá. Elmentünk, felvettük az órarendünket. Szerencsére szinte minden óránk közös volt. Elballagtunk az osztályterem felé. A terem már nyüzsgött a rég látott osztálytársaktól. Üdvözöltük a rég látott haverokat, és leültünk, csendben vártuk a tanárt. Becsöngetés után fél perccel lépett be. Egy új diákkal az oldalán.
- Sziasztok. Az én nevem Mrs. Wild. Én leszek az új osztályfőnökötök. És emellett szeretném bemutatni az osztálytársatokat, Christopher Allwright-ot. – és akkor belém hasított a felismerés. Ez az a fiú, akit a buszon láttam. A francba.
- Szeretném, ha valaki segítene neki eltalálni a termekbe. Tájékozódni az iskolában. Mivel még nem ismerlek titeket, rábökök a naplóban egy névre, és ő lesz a „kiválasztott”. Theresa Wymer. – nagyszerű. Csak velem lehet ilyen kegyetlen a Sors. Szegény Christopher még elmakogott pár mondatot, hogy honnan jött, meg miért, aztán leült. A terem másik végébe, a lehető leg messzebb tőlem… Mrs. Wild még beszélt a házirendről, elmondta a tűzvédelmi szabályokat, meg az ehhez hasonló idiótaságokat, és mielőtt kicsöngettek, megkért mindenkit, hogy írjon magáról egy bemutatkozó dolgozatot, a „jobban megismerhessen minket” címszó alatt.
Az egész napot együtt töltöttük Chris-szel. Meg kell, valljam, jól éreztem magam vele, de egész végig olyan déja-vu érzésem volt. Mintha ismerném… Egészen hazáig kísért, elbúcsúztunk egymástól, és megbeszéltük, hogy holnap együtt megyünk suliba. Mosolyogva léptem be az ajtón. Ahhoz képest, hogy az első nap volt, egész elviselhető volt. A nappaliban összefutottam apával.
- Szia Kicsim! – köszönt, adott egy puszit a fejem búbjára, és indult is dolgozni. Mivel senki nem volt kíváncsi a mai napomra, bezárkóztam a szobámba, és neki álltam a bemutatkozó levelemnek. Egy óra múlva már készen is volt.






Bemutatkozó Dolgozat!




Theresa Wymer-nek hívnak. 17 éves vagyok. Szüleimmel élek, testvérem nincs. Szeretek olvasni, írni. Erősségem magyar és a történelem. Spanyolt és franciát tanulok, mivel idegen vezető szeretnék lenni. Szeretem a gyerekeket, az állatokat. Viszonylag türelmes ember vagyok, szeretem a rendet. Nem vagyok társasági ember, szeretem a magányt, az egyedüllétet. Kedvenc könyvem az Üvöltő Szelek. Irtózom a hideg szeles időktől, a pókoktól. Határtalan fantáziámnak köszönhetően könnyen ringatom magam az álmok világában. Általában fél lábbal állok a földön. Magabiztos, mégis szerény személyemnek köszönhetően nehezen barátkozom, ismerkedem. Tanulmányaim jók, bár nem teljesítek 100 százalékosan.
Mottóm: A mosoly egy görbe vonal, ami egyenesbe hozhatja a világot!




Este fáradtan dőltem be az ágyba, de nehezen aludtam el. Sokféle érzés kavargott bennem. Izgalom, egy újabb nap miatt, félelem, mert az első tanítási nap, és valami egészen furcsa, szokatlan érzés, azt hiszem, ezt hívják „első látásra szerelem”-nek. A híres pillangók verdestek a gyomromban, ha Rá gondoltam. Az új diákra, akit körbe vezettem a suliba. Angyal arca befurakodott az elmémbe, vele aludtam el, mosollyal az arcomon. Egy hosszú álmatlan éjszaka után, izgatottan készültem el, amit mami is észrevett rajtam, de betudta az első tanítási napnak. Óráknak tűnt, mire ideért a busz. Olyan gyorsan pattantam fel, mint az ágyúgolyó, úgyhogy el is botlottam a saját lábamban. Vörös fejjel, mégis vigyorogva ültem le a helyemre. A következő megállónál felszállt Chris. Leült mellém.
- Jó reggelt! –nézett rám, azzal az elbűvölő mosolyával.
- Szia! – köszöntem neki én is, jó pár perc után, miután magamhoz tértem a kábulatból.
Egész úton beszélgettünk. Amikor leszálltunk a buszról, rögtön szúrós, féltékeny pillantásokat kaptam… olyan lányoktól, akik szívesen lettek volna helyemben. A nap gyorsan telt Chris társaságában, azt hiszem, igazi barátok lehetünk majd egyszer. A tanár el volt ájulva a dolgozatomtól, hát persze, ilyenekben mindig is jó voltam. Tanítás után leültünk az udvarra beszélgetni. Sok mindent megtudtam róla. Például van egy öccse, a szülei elváltak, van egy tacskója akit Pablo-nak hívtak. Tőlünk három háztömbnyire laknak. Én is meséltem magamról. És egyszer csak észbe kaptam.
- Úristen mennyi az idő? – sipítottam.
- Fél három lesz kettő perc múlva. – válaszolta halál nyugodtan.
- Két perc múlva indul a busz. Futás. – mondtam, felkaptam a táskám, és rohantam Chris- szel a nyomomban. A tragacs az orrunk előtt csukta be az ajtókat. Lihegve bámultam a busz után. Ránéztem Christopher-re, és kirobbant belőlünk a nevetés.
- Ennyit erről. Hogyan most? – kérdeztem miután levegőhöz jutottunk.
- Gyalogoljunk. Van más választás? – kérdezte beletörődötten.
- Nincs. – ingattam a fejem. Elindultunk. Észre se vettem, mikor értünk haza, de nagyon hamar elment az idő. Miután elbúcsúztunk egymástól, szomorúság tört rám. Talán a hiánya miatt. De, ez nem lehet. Alig ismerem két napja, nem eshetek bele. Ezen gondolkoztam egész délután, úgyhogy jóformán nem tanultam semmit. Este hamar elaludtam, mert kifárasztott a gyaloglás. „És akkor a buszmegállóban találtam magam. Megint. Ne! És megállt a busz, integet a fiú, elütik.” Megint izzadva keltem fel, de a fiú arcára nem emlékeztem, de akkor is annyira ismerős volt. Az éjszaka további részében nem aludtam valami jól csak forgolódtam. Ezután, két hónapig nem is álmodtam újra… szinte elfelejtettem. Nap jött nap után, már jóformán benne voltunk a tanévben. Chrisszel a barátságunk elmélyült, én pedig már nem láttam a rózsaszín ködtől, ami körülvett. Éreztem, hogy most vagyok igazán szerelmes. De ez a rajongás nem talált viszonzásra. Még… Már napi szinten késtük le a buszt, és gyalogoltunk haza kettesben. Mivel pénteki nap volt, úgy döntöttünk, hogy teszünk egy kis kitérőt. Olyan környékre tévedtünk, ahol eddig még nem jártunk, úgyhogy csak bolyongtunk. Egy sikátorba kötöttünk ki, és pechünkre ott volt valami gengszterféle. A férfi odajött hozzánk.
- Segíthetek valamit? – kérdezte reszelős hangján, miközben kifújta a cigi füstjét. Chris megfogta a kezem, védelmezően elém állt, és beszélni kezdett.
- Mi eltévedtünk. Meg mondaná nekünk, merre jutunk el az iskolához?
- Pffff, fiatalok. – röhögte. – gyertek, elviszlek titeket. Ott a kocsim – mutatott egy ócska tragacsra – indulás! – kiáltott ránk, mert nem mozdultunk. Lassan elindultunk, de Chris még mindig nem engedte el a kezem, sőt inkább szorította. Beültünk az autóba. Olyan bűz terjengett benne, hogy elkapott a rosszullét. Fintorogva néztem Chris-re, de ő is le volt sápadva.
- Na, gyerekek, - szólalt meg hirtelen – megállunk tankolni, és utána hazaviszlek titeket. - és nem hazudott, jó negyed óra után megálltunk egy kútnál, és boldogan fedeztem fel, hogy ez az a benzinkút, ami a házunktól három percre van. Amikor bement az ürge fizetni odasúgtam Chris-nek.
- Figyelj, innen három percre van a házunk, most rohanunk jó? Csak nehogy észrevegyen.
- Rendben. – vigyorgott. Gyors kipattantunk az autóból, és a házunkig meg sem álltunk. Az ajtó előtt kifújtuk magunkat, és dőltünk a nevetéstől. Még mindig nevettünk, amikor nyílt a bejárati ajtó. Mami csak nézett ránk, mint akik meghibbantak.
- Szia, Mama. – köszöntem félénken.
- Üdv, Mrs. Wymer. – köszönt bajtársam is udvariasan.
- Jaj, gyerekek, mi történt veletek, hol voltatok? Theresa, tudod, hogy aggódtam érted? – dorgált meg, én pedig fülem, farkam behúztam – Gyertek be. – bementünk, kaptunk forró csokit, és mama megismerte a legjobb barátomat. Christopher estig nálunk maradt, megtanultunk, beszélgettünk, és a nap vége felé fájó szívvel búcsúztunk el egymástól. Az álom megint előjött. Minden éjjel visszatért, úgy ahogy Chris is velem volt minden délután.. Egyik nap elmentünk sétálni az arborétumba. Ahogy beszélgettünk egyre fogyott köztünk a hely, és addig addig közeledtünk egymáshoz, míg a karunk összeért. Ráemeltem a szemem. Érezni lehetett azt a különös vonzást, az apró kis szikrát, ami minket összekötött. Állta a tekintetem, mire én elpirultam és a fákat kezdtem tanulmányozni. Így ballagtunk egymás mellett, szótlanul. Arra eszméltem fel, hogy ujjaink egymásba fonódtak. Rá néztem, és olyat fedeztem fel a szemében, ami megrémisztett és boldoggá tett egyben. Szerelmet… Én törtem meg a kínos csendet.
- Figyelj, én… én ezt nem értem. Akkor most mi van? – emeltem fel a kezünket mosolyogva. Eközben egy fához értünk, én nekidőltem a tőrzsének, ő pedig elém állt.
- Csak Te és Én. – válaszolt suttogva, és végigsimított az arcomon a kézfejével, de a kezem még mindig nem engedte el. – Persze, ha te is akarod. – folytatta halkan. Én pedig boldogságtól túlfűtve bólogattam. És akkor megtörtén. Pár másodperc alatt ajkát az enyémen éreztem. Így csókolóztunk, elfeledve a külvilágot. Ezután minden nagyon gyorsan ment. Még több időt töltöttünk együtt. De az álmok még mindig gyötörtek éjszakáról éjszakára. Ezt barátom hamar észre is vette. És innen kezdődtek a bonyodalmak.
- Mi a baj? – kérdezte egyszer.
- Semmi, mi lenne? – kérdeztem meglepve.
- Annyira furcsa vagy mostanában, mintha nem pihented volna ki magad.
- Ó, hogy az. – mondtam alig hallhatóan.
- Tessék? – kérdezte értetlenül.
- Semmi. – mosolyogtam rá.
- Nem, kicsim. Látom, hogy valami baj van. Mond, elkérlek. – pislogott rám.
- Rendben. Amióta megismertelek, van egy rémálmom. Elüt valakit egy kocsi, és a szemem előtt hal meg. Azt hiszem a barátom. – gondoltam vissza a rémálomra. Annyira mélyen érintett, hogy beleremegtem.
- Értem, de a barátod? Csak nem akarsz megcsalni? – próbált viccet csinálni az egészből.
- Dehogyis, ez halál komoly. – löktem meg a vállát.
- Oké, oké. Rendben.
Másnap, a suliban, megakadt egy nagy színes plakáton a szemem.
- Nézd, félévzáró bál lesz. Ilyen sem volt még. – mosolyogtam rá.
- Igen tényleg, ha te mondod. Szeretnél elmenni? – kérdezte kedvesen.
- Én nem azért kérdeztem. – válaszoltam meglepetten.
- Tudom. – nézett rám komolyan. – hát akkor, eljönnél velem a bálba? – kérdezte angyalian.
- Mondjak erre nemet? – vigyorogtam rá. – Hát persze! – mondtam és megcsókoltam. Ez volt a végzetes hiba. Már vagy két perce ölelkeztünk, amikor odaért az osztályfőnök, akit mellesleg nem vettük észre.
- Ezt nem itt kéne fiatalok! – szólt ránk. A rideg hangra szétrebbentünk.
- Bocsánat, Mrs. Wild. – motyogtam. Ahogy hallótávolságon kívül volt a banya, kirobbant belőlünk a nevetés. Így mentünk be órára. A bál három hét múlva lesz, de már be voltam zsongva. Elterveztem, hogy milyen ruhám lesz, hogyan fog állni a hajam, hogyan fogunk keringőzni a terem közepén. Ebbe a tervbe beavattam Chris-t is. Csak mosolygott a lelkendezésemen. Rögtön másnap elkezdtem a készülődést, és beavattam a mamámat is. De Chris-el egyre kevesebb időt töltöttünk együtt. Mindig el kellett mennie valahova. Nem értettem. Már csak három nap volt a bálig, amikor kiderült minden. A suliból mentem ki, amikor Chris-t megláttam egy másik lánnyal. Épp megölelték egymást. Chris-nek csillogott a szeme. Ledermedve néztem a jelenetet. Miután a lány elment, Chris pont felém fordult. Könnyes szemekkel néztem rá. Csak megráztam a fejem, és elindultam az ellenkező irányba. Utánam rohant.
- Hé, Theresa, várj! Meg magyarázom! – kiáltotta. Megfordultam. Épp odaért elém.
-Nem kell meg magyarázni semmit. – sírtam – én mindent értek, bár fogalmam sincs ki ez a lány, és hogy miért ölelgeted, elfogadom, őt választottad. De hogy titokban a hátam mögött megcsalsz, ezt nem tudom fölfogni. Nagyot, nagyon nagyot csalódtam benned. Nem akarlak többet látni! Vége! – üvöltöttem a képébe. Épp beállt az iskola busz, úgyhogy elkezdtem rohanni, hogy elérjem. Teljes letargiába estem. Bezárkóztam a szobámba és csak sírtam. Így ment ez majdnem egy hétig. Nem beszéltünk, nem is találkoztunk. A rémálom pedig folyton folyvást gyötört. Aztán kaptam egy sms-t.
„Találkozzunk a buszmegállóban egy óra múlva, és beszéljük meg. Chris”. Igaza van, vetődött fel bennem. Ezt tényleg meg kéne beszélni. Így hát elkészültem, és egy óra múlva vártam a megbeszélt helyen. Megjött a busz. És ekkor elkezdődött a valódi rémálom. Chris leszállt, és amikor meglátott, odaintegetett nekem. Körülnézett. Csak egy BMW jött messze. Elindult, de csak a szemembe nézett. A BMW túl gyorsan hajtott. Ideért. Fékcsikorgás. Akár csak az álomban, de ez most a valóság. Chris felordított, én pedig felsikoltottam. Oda akartam rohanni hozzá, de visszatartottak a járókelők. Kitéptem a kezem, és odarohantam. Csak egy vértócsában fekvő holt test feküdt előttem. A sofőr ledermedve állt. Én sírva, ordítva rogytam le hozzá.
- Ne, ez nem lehet. Nem. Kelj föl! Kérlek! Én… szeretlek! – rázogattam az élettelen testet. A sofőr mögém lépett és átfogta a vállam.
- Gyere. – suttogta. – nem kell végig nézned. – felkapart a földről. NE! AZ ÁLOM VALÓRA VÁLT! AZ ÁLOM VALÓRA VÁLT! Ez járt a fejemben..


Ez mind három hónapja történt. A temetésre nem volt erőm elmenni. Három hónapja még minden rendben volt. Most meg itt ülök az ágyamon és siratom életem szerelmét. A hiányát nem tudtam elmulasztani, de rávettem magam, és elindultam a temetőbe. Sírva értem oda a sírhoz, de akkor megláttam azt a személyt, akit a pokolba kívántam volna. Az a lány ült a kősíron, aki miatt szakítottunk.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Oh, Theresa, te vagy az ugye? – állt fel.
- Igen én vagyok. – válaszoltam gorombán.
- Én szeretném megmagyarázni azt, ami történt. Mi… Chris-szel nem voltunk együtt. – ez érdekesnek ígérkezik.
- Igen, akkor miért ölelgetted? – fujtattam.
- Kérlek hallgass végig. – suttogta – Én Chris Unoka nővére vagyok. Csak táncolni tanítottam, hogy a bálon, amire végül is nem tudtatok elmenni, ne taposson meg, és ne bénázzon, hanem egy gyönyörű estét varázsoljon neked. Ezért tűnt el oly sokat, mert velem volt. Érted? De, Te… Önző voltál, végig se hallgattad. Miattad halt meg, érted? Miattad! – üvöltötte a képembe, és elviharzott. Én pedig nem hittem a fülemnek. Ez nem lehet igaz. Ránéztem a sírra. A kőtáblán ez állt:




Christopher Allwright
Élt 17 évet.
Örökké emlékezni fogunk Rád! Szerető szüleid, rokonaid és életed szerelme Theresa


Ahogy olvastam a szöveget, könnyek gyűltek a szemembe. Igaza volt a lánynak. Az én hibám. Csak is az enyém. Ráborultam a sírra.
- Sajnálom, az én hibám! – zokogtam. Egy gyenge fuvallat meg lobogtatta a hajamat. Felnéztem és olyat láttam, amit először nem akartam elhinni. Chris elmosódott alakja jelent meg előttem három méterre. Mosolygott.
- Dehogy a te hibád Theresa! Szeretlek! – suttogta. Egy újabb szellő elvitte halvány alakját, én pedig gyásztól szenvedve, mégis boldogan a sírra hajtottam a fejem.
- Én is szeretlek.

13. fejezet - Idegen(ek)

Sajnálom, hogy eddig nem írtam, de most itt vagyok. Egy kicsit hosszabb lett a fejezet, mint szokott, de lehet hogy elvetettem picit a sulykot. Remélem tetszeni fog! Ezt a fejit( tudom, hogy már olvasta, de akkor is) Mili-nek ajánlom legfőképp!!!! Szeretném megköszönni neki azt a sok segítséget, és időt amit rám és az oldalra pazarol/pazarolt. Nem tudom, hogy mit kezdenék nélküle!!! A legjobb bétázó a világon. Szeretés van!:D Nah, de ennyit az ömlengésből... Remélem élvezni fogjátok és 10 komi, tudjátok. Na puszi!!

Lemerevedtem a kérdés hallatán. Most mit mondjak. Figyelj anya, Charlie meghalt? Vagy mi? Rémült pillantásokat vetettem a családra. Láthatóan ők sem tudták, hogy mitévők legyünk. Gondolom, jobb, ha belekezdek.

- Sajnálom anya, de… - néztem rá aztán a cipőmre – de apu egy hete életét vesztette egy autó balesetben. – suttogtam erőtlenül. Felnéztem és egy könnyes szempárral találtam magam szembe.

- Nem, ne, az… az nem lehet. Képtelenség. – zokogta hírtelen. Ráborult az asztalra, és könnyei úgy folytak, mint a záporeső. Válla rázkódott a sírástól, nehezen vett levegőt, zihált. Meglepődtem a reagálásán, nem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli majd. Lábaim ólomsúlyúak lettek. Képtelen voltam mozdulni. Edward-ra néztem. „Menj oda hozzá!” Suttogta olyan hallhatóan, hogy nekem is fülelnem kellett.

- Anya – léptem oda hozzá, és kezem rá tettem a vállára ügyelve arra, hogy ne érjek a bőréhez. – Kérlek. Nyugodj meg! – próbáltam csitítani, de a sírást csak nem akarta abbahagyni. Még a végén valami baja lesz, azt pedig nem hagyhatom. Carlisle-ra néztem. „Adjak neki nyugtatót?” Formálta ajkaival a szavakat. Válaszként bólintottam egyet.

- Renée. – ment oda hozzá, de anyám nem reagált. – Kérlek, figyelj rám – semmi. Nevelőapám halkan megszólalt.

- Meg kell nyugodnod Renée. – mivel anyám képtelen volt abbahagyni a sírást, párom karba vette, és felvittük az egyik vendégszobába. Lefektettük az ágyra. Nem mozdult. Összegömbölyödve feküdt, és rázta a síró görcs. Borzalmas volt így látni.

- Renée – szólt Carlisle ismét – most beadok neked egy adag nyugtatót. – mivel anyu nem szólt semmit, beadtuk neki a nyugtatót, egy kis altatóval vegyítve. Hamar álomba szenderült. Kis ideig néztem, ahogy alszik, aztán lementem a konyhába. A család lent várt, megint. Esme tett felém egy lépést.

- Eljön velem valaki Lizzie-hez? – kérdeztem halkan.

- Persze. – szólt családom egyszerre. Muszáj volt mosolyognom.

- Felőlem jöhettek mindannyian, de valakinek itthon kéne maradni a Nessie-vel, meg Renée-vel. Nem szeretném, ha Renesmee megrémülne Lizzie láttán.

- Én itthon maradok. – szólt rögtön Esme.

. Köszönöm. Induljunk. – jó 5 perc futás után odaértünk. Idegen vámpírszag csapta meg az orrunkat.

- Ti is érzitek? – kérdezte Rose.

- Mi az, hogy, baby. – röhögött Emmett. – Még a borznál is büdösebb szaga van. – ezt a beszólást Rosalie egy nyaklevessel jutalmazta.

- Fejezzétek be. – szóltam rájuk. – Menjünk be. Elindultam a házhoz, emberi tempóban. De Edward elkapta a karomat.

- Nem te mész be először. – nézett rám szigorúan.

- De…

- Semmi de. – dühösen fújtattam egyet, képes most vitatkozni.

- Rendben, van egy ajánlatom. Menjünk be egyszerre.

- Úgy veszekedtek, mint a házastársak. – vigyorgott Emmett. – Jaj, de hiszen ti már összeházasodtatok. – csapott játékosan a homlokára.

- Emmett. – mordultunk rá egyszerre Edward-dal a mókamesterre.

- Rendben. – egyezett bele az előbbi ajánlatomba. Összekulcsolt ujjakkal léptünk be a házba, családunkkal a nyomunkban. Amikor beléptünk, óriási meglepetés fogadott, ami arra késztetett, hogy vadász pózba ereszkedjek. A többiek ugyanígy tettek. Egy idegen vámpír állt előttünk, támadásra készen. Nem tudtuk, hogy ki ez, és mit akar. De egyetlen dologban biztos voltam. Ismeri Elizabeth Masen-t. A szüntelen morgást Carlisle szakította félbe.

- Hagyjátok abba! – szólt jó hangosan. – Gyertek, ki és ott megbeszélünk mindent. – nézett hol ránk, hol az idegenre. Mindannyian kivonultunk a ház előtti zöld területre.

- Mi szél hozott a területünkre? – kérdezte nyugodt hanglejtéssel Carlisle.

- Én, csak erre vadásztam. – hmm, vadászott. Ahogy megnéztem a szemét feltűnt, hogy ő is vegetáriánus, mint mi.

- Mit kerestél a házunkban. – morogtam rá, mert nem tudtam türtőztetni magam. Edward mögém jött, és lefogta a kezem.

- Engedj el. – förmedtem rá, ma már másodszor. – Hogy tudtok ennyire nyugodtak maradni – néztem végig a családomon – amikor ez az idióta bent volt a házunkba. – az említett morgott egyet, és ismét vadászpózba ereszkedett. A szemében vad elszántság volt, mint aki bármikor támadni készül. Emmett-re néztem, ő pedig rám. Ugyanarra gondoltunk. De Edward megállított. Vasmarokkal szorított, olyan erősen, hogy felszisszentem.

- Bocsánat. – mormogta.

- Mit kerestél Lizzie-nél. – néztem kis otthonunk felé. Követte a pillantásom, és ahogy az ablakon keresztül a lány arcára nézett, tekintete ellágyult. Ezt nem értettem.

- Én, én csak… meglátogattam. – dadogott össze vissza.

- Igen, meglátogattad? Mégis ki vagy te? Egy ismeretlen…

- Gyerekek, fejezzétek be. – szólt ránk Carlisle ismét. Elhallgattam.

- Kérlek, hadd mutassam be a családom, és ne haragudj Bellára, nagyon feszült mostanában. – folytatta a családfő. A vámpír csak bólintott.

- Ők Bella, Edward, Emmett, Rosalie, Alice, Jasper, és Végül én Carlisle. – mutatott végig rajtunk, majd kezet rázott az idegennel.

- Én Damon Smith vagyok. Örvendek. – Damon… Damon… de ismerős ez a név. És akkor beugrott, hogy ki ez az alak. Akkor téptem ki a kezem Edward markaiból, amikor nem figyelt, és neki estem Damon-nek. Morogva verekedtünk a földön. Hol én kerültem fölé, hol ő került fölém. Már csak három centiméter választott el a nyakától, attól, hogy letépjem a fejét, amikor valaki leráncigált róla és lefogott. Morogva próbáltam megint neki menni, de nem engedtek. Engem megint Edward fogott, Damon-t pedig Emmett.

- Hé, Bella nyugi. – próbált engem csitítani szerelmem.

- Milyen vad a kismacska. – humorizált Emmett.

- Ez az alak… - ziháltam – Ő erőszakolta meg Lizzie-t. Tudom. Mesélte. – mindenki ledöbbent. Damon megilletődve nézett rám. Épp szólásra akarta nyitni a száját, amikor éles sikítás hasított a levegőbe. Mindannyian beloholtunk a házba. Lizzie ijedten vizsgálta a hasát. De úgy nézett ki, mint aki makkegészséges.

- Jaj, Lizzie. – könnyebbültem meg. – Jól vagy? Hogy érzed magad? Végre felébredtél. – mentem oda hozzá.

- Sziasztok. – köszönt félénken. Végignézett mindenkin. De amikor Damon-re nézett, a páni félelem kiült az arcára.

- Úristen. - suttogta. – Ő, mit keres itt? – kérdezte megrémülve.

- Lizzie. – Damon próbált egy lépést tenni a lány felé, de Emmett visszatartotta. – Lizzie, mi a baj? Miért félsz tőlem? – Lizzie próbált válaszolni, de hírtelen a hasához kapott, és felsikoltott. Ne! Beindult a szülés. Carlisle mindenkit kitessékelt a szobából. Kivéve Edward-ot. Én nem akartam benn maradni. Ahogy kiléptünk a levegőre, Damon lerogyott a földre. „nem értem”. Motyogta egyfolytában, miközben a levegőt betöltötték a fájdalmas kiáltások.

- Mit nem értesz? – kérdezte Rose

mérgesen Damon-től.

- Azt, hogy miért fél tőlem, és hogy terhes. Én nem erőszakoltam meg. Csak kerestem, miután olyan gyorsan elrohant. Tudom, hiba volt elvinni, vadászni, de akkor sem kellett volna úgy ott hagynia. – mondta bűnbánóan.

- Egyáltalán, hogy volt eszed elvinni? Jó, hogy nem ölted meg. Tudod, mekkora trauma lehet, hogy előtte ölsz meg egy embert? – pörölt vele Rose.

- Igen tudom. Azóta élek állatvéren. – nézett a szemünkbe. – de ahogy látom ti is. – Újabb sikoltás. Nem bírtam ezt a feszültséget.

- Nem gond, ha én most hazamennék?

- Nem dehogy. Menjen veled valaki? – kérdezte Jasper.

- Nem köszi. – alig fejeztem be a mondatot, már indultam is. Jól esett, ahogy a szél belecsapott az arcomba . A fák elmosódott zöld csikként vettek körbe. Megnyugtatott. Az út felénél jártam, amikor lépéseket hallottam magam mögül. Lelassítottam, de nem néztem hátra.

- Hova kislány? – kérdezte egy férfihang a mögülem. Megfordultam a tengelyem körül és nagy meglepetésemre Damon állt velem szemben.

- Te mit keresel itt, és ki engedett el? – szóltam neki flegmán.

- Ugyan kiscica, miért beszélsz velem így. – tett felém két lépést.

- Kopj Le! – fordultam meg, hogy folytassam az utam, de elkapta a karomat.

- Engedj el! – az érintése égette márvány bőrömet.

- Dehogy engedlek. – simított végig az arcomon.

- Ne érj hozzám! – kiáltottam rá.

- Nyugalom kis csibém. – búgta azon az érdes hangján. Még jobban szorította a karomat, másik keze pedig lecsúszott a derekamra. Ajka már csak pár centire volt az enyémtől. Amikor egy hírtelen mozdulattal egy fához csaptam. Belerugdostam az oldalába, és ott hagytam. Tízszeres gyorsasággal rohantam haza. Szó szerint feltéptem az ajtót. Zihálva dőltem neki.

- Mi a baj drágám? – kérdezte Esme aggódva.

- Semmi. Lizzie-nél beindult a szülés, és…

- Anyaaaa. – rohant be Nessie hirtelen, félbeszakítva engem.

- Szia, kicsim. – kaptam ölbe.

- Képzeld el a nagyi még mindig fent sír. Miért? – kérdezte szomorúan. Nagyot sóhajtottam.

- A papa miatt.

- Oh, értem. – utána nem szólt egy szót sem, csak hozzám bújt. Így ringattam addig, amíg el nem aludt. Lefektettem a kanapéra, és betakartam. Hangos zihálásra lettem figyelmes. Az emeletről jött. Felszáguldottam a lépcsőn, és halkan benyitottam Renée-hez. Az ablakban állt.

- Szeretlek Bella. Hiányozni fogsz. – suttogta az „erdőnek”. Nagy levegőt vett, és elrugaszkodott. Épp idejében értem oda, hogy elkapjam a kezét, és felhúzzam. Nem érdekelt, az, sem ha lelepleződünk, de nem hagyhattam, hogy az anyámat is elveszítsem. Szép lassan felhúztam, segítettem neki bemászni a szobába, és leülni az ágyra.

- Úristen anya te nem vagy normális. – förmedtem rá. – Miért akartál kiugrani az alakon? Szerinted én hogy viseltem volna azt, ha téged is elveszítelek, hmm? Épp elég nehezen tudtam feldolgozni Charlie halálát, és erre te… - leültem mellé a kanapéra. – Miért akartál öngyilkos lenni? – kérdeztem, mire rám emelte fátyolos szemeit.

- Oh, Bella. – borult a vállamra és zokogni kezdett… megint. – Ez annyira nehéz.

- Tudom, anya, tudom. – suttogtam neki, és végig simítottam a hátán. Így vigasztaltam negyed órán keresztül, mire megnyugodott egy kicsit.

- Most már elmondod, hogy miért akartál kiugrani a harmadik emeletről? – kérdeztem lassan.

- Tudod – kezdett bele – nagyon megviselt, amikor Phil megcsalt azzal a nővel. Miután kiraktam, hetekig gyötört a bűntudat, és a hiányérzet. Aztán lassan beláttam, jól döntöttem. Viszont egyre többet jutott eszembe Charlie. Mindig a fényképét nézegettem. Nosztalgiáztam. Visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor még együtt voltunk. Minden egyes pillanatra. És Ami a leugrást illeti. Azt azért tettem, mert 19 év után rájöttem, hogy még mindig szeretem őt, és nem tudtam elviselni a hiányát, azt, hogy nem láthatom többé…

(:

Hali. Tudom, hogy régen jártam erre, de most itt vagyok. Új dizi, új fejezet. Itt egy kis ízelítő:

- Eljön velem valaki Lizzie-hez? – kérdeztem halkan.

- Persze. – szólt családom egyszerre. Muszáj volt mosolyognom.

- Felőlem jöhettek mindannyian, de valakinek itthon kéne maradni a Nessie-vel, meg Renée-vel. Nem szeretném, ha Renesmee megrémülne Lizzie láttán.

- Én itthon maradok. – szólt rögtön Esme.

. Köszönöm. Induljunk. – jó 5 perc futás után odaértünk. Idegen vámpírszag csapta meg az orrunkat.

- Ti is érzitek? – kérdezte Rose.

- Mi az, hogy, baby. – röhögött Emmett. – Még a borznál is büdösebb szaga van. – ezt a beszólást Rosalie egy nyaklevessel jutalmazta.

- Fejezzétek be. – szóltam rájuk

Remélem tetszett!! Pusz

:(

Azt hiszem van egy kis gond. Mostanában semmi ihletem nincs. Ötletem sem, kedvem sem, időm sem. Ígérem, ahogy megszáll az ihletmanó hozok nektek fejit. Lehet hogy már a héten, lehet, hogy két hét múlva. Fogalmam sincs, hogy hogy lesz most. Na ez most nem volt valami értelmes, de azt hiszem a lényeg érthető!!!
Sajnálom.

Lyly

A blogot NEM fogom bezárni....

FONTOS!!!!!

Sziasztok!!!
Kérlek nézzetek be ide: http://almokkaltelivilag.blogspot.com
Lea88 által kihirdetett pályázatra írt művek találhatóak itt! Szavazzatok, kommenteljetek!!!
Puszi: Lyly

( Az enyém is közte van)

FIGYELEM!!! KÖZÉRDEKŰ KÖZLEMÉNY!! xD

FIGYELEM!!

..Az élet kincs..blogunkon megíródott általam az 1.rész!!
Örülnék neki ha elolvasnátok és írnátok hozzá véleményt!!
www.azeletkincs.blogspot.com
Köszönöm!!


Puszil titeket: Lena

Napi eclipse

Hoztam nektek egy Jake & Bella still-t remélem tetszik !! :D

Mi a véleményetek erről a képről?
Tetszik Bella parókája?
Team Jake vagy Team Edward..vagy..vagy stbb..??


Puszi:Lena

Jó napot mindenkinek!!!

Na, látom tetszett ez kis "apróság!! Gondolkozom, azon, hogy fojtassam-e bár nem tom, hogyan ha Bella meghalt! xD Mindegy majd gondolkozom! A másik a frissel kapcsolatos. Most lehet hogy késni fog egy picit, mert nagyon sok dolgom van de ígérem igyekszem!! A szavazásnak még nincs vége, de ahogy elnéztem a negyven valahány szavazót, asszem szeretitek a törim!! :D Ezt köszönöm nektek, így élvezetesebb az írás!!
Puszii: Lyly

Ja és gratulálok a három helyezettnek, így tovább!!!!

Eredményhirdetés!

Tadaaaaa-Taddaadataaa!

Khm..khm.. Hölgyeim és [uraim] ezennel megkezdem bejegyzésemben a verseny lezárását!
=D
Naa...naaa ki lett a nyertes??Vajon ki??

I. helyzett 12 kommenttel: Bexx                  

Gratulálok Nati! Mindkét lapodat kitesszük a főoldalra ha gondolod fotót is küldhetsz magadról!

II. helyezett 7 kommenttel: Twilight4ever

Hát ez most nem jött össze, de itt lesz a következő 3 hét is, =D

III. helyezett 6 kommenttel: Anett

Hát te lettél a harmadik legközelebb első is lehetnél =)


A többieknek akik még komiztak nagyon köszönöm hogy részt vettek ezen a versenyen!
Ne feledjétek jön a következő 3 hét!

Bexx msn-en ha gondolod küldd el a képed mondjuk...valami twilight relikviával!! :D
Köszi !!


Puszi: Lenaa

Apróság!!

Unatkoztam, írtam... Gondoltam, felteszem, hülyeség tudom, de azért kiváncsi lennék a véleményetekre!!! Hát íme:

Csak néztem. Álltam, és néztem. A lángokban álló villa jelentette az életem végét. Miért? Miért? Ismétlődött bennem az egyszavas kérdés. Miért pont nekik? Hisz, vámpírok. Nem tudtak volna kimenekülni? Rohanni? De nem. Kegyetlen a Sors. Miért kellett elvenni tőlem ezt a csipetnyi boldogságot? Hmm? Miért? Mert egyszer, egyetlen egyszer élvezni mertem az életet? Ezért? Vörös lángok égették a hét angyal testét. Egyre egyre felcsaptak a magasba, az ég felé. Sűrű füst szállt fel. Bűzlött a környék. De nem tudtam vele foglalkozni. A szerelmem, az életem értelme, benn ragadt, elégett, elment, itt hagyott. Egy űr tátong bennem, kezemmel átkaroltam magam, nehogy szétessek. De nem segített, ezt az ürességet csak ő tudta volna kitölteni. Hűvös csókjaival, ölelésével, dúdolásával. Vagy egyáltalán a jelenlétével. Hogy itt van velem, féltve óv minden elől, vigyáz rám. De ez… ez már a múlté. Eddig még vissza tudtam tartani a könnyeim, de most már marták az arcomat a forró könnycseppek. Térdeim meg- meg bicsaklottak, összerogytam. Öklömmel a földet vertem, és sírtam. Szenvedtem. Most hogy Ő már nincs itt, a szerető energiabomba húga nincs itt, a féltő család többi tagja nincs itt, így… elvesztem. Tekintetem a házra emeltem. A lángok nyaldosták a tetőt, az ablakokat, az egész épületet, a zongorát, mindent. Egy kézzel fogható emlék nem maradt számomra. Ennyi, kész vége. Ők elmentek, itt hagytak örökre. De! Mi lenne, ha követném őket? Csak beszaladok a lángok közé, és már velük is vagyok. Felkeltem a hideg talajról, és lábaim gyorsulni kezdtek. Futottam a lángok közé.

- Ezt érted, Edward Cullen! – rohantam, ahogy csak tőlem tellett.

- Ne, Bella ne! – hallottam az Angyal hangját, de visszafordulni nem tudtam, mert a lángok már élvezettel majszolták gyenge testemet…

Hali! :D

Sziasztok!
Csak annyit szeretnék kérni, hogy szavazzatok. =========>
Nyugi, ne áll szándékomban bezárni az oldit csak kiváncsi vagyok!!
Lyly :D

12. fejezet- Renée!!

Sziasztok!!! Hát, itt az új fejezet, szerintem ez nem lett annyira jó, lehet, hogy egy picit zavaros, meg összekapkodott. De döntsétek el ti! A végéről nem beszélnék, hoztam a formám. xD Na szóval jó olvasást, és komizzatok!!!!!!! Pls. Puszii: Lyly

Egy hét telt el a kiborulásom óta. Viszonylag lenyugodtam. Elutaztunk három napra Edward-dal és Nessie-vel, Esme szigetére, hogy együtt legyünk. Nem sok minden történt, inkább ismételtük a múltat, csak most az volt a különbség, hogy életünk értelme is velünk volt. Búvárkodtunk, bejártuk a szigetet. Ugyanaz a két „takarító” jött rendbe tenni a villát, akik akkoriban voltak. A nő mosolyogva üdvözölt, Edward-ot is, engem is, és Nessie-től el volt ájulva, na meg csodálkozott, hogy még élek. A hazafelé út csendben telt, de amikor leszálltunk a repülőről, kis családunk tornádóként vetette magát a nyakunkba. Főleg a lányok. De Carlisle nem volt velünk, ő Lizzie-re vigyázott, aki még mindig kómában feküdt, egy növekvő pocakkal, mit sem sejtve arról, hogy nem sokára az anyaság örömeit élvezheti. És ekkor visszatértem a valóságba. Újdonsült erővel tért vissza a félelem, a szorongás. Aztán elintéztük anyámnak a repülő jegyét. Szerdán jöttünk haza, és péntekre foglaltunk jegyet. Ma pedig péntek délelőtt van. Kerek hat óra múlva megérkezik anyám. Félek… Nessie-vel sütit sütöttünk, Alice-ék elmentek bevásárolni, meg berendezték a vendégszobát. Hipp- hopp elment a nap, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy mosolygó Renée jön velünk szembe a reptéren. Nagy kő esett le a szívemről, mert épségben ideért, de egyben elfogott az izgalom, és a félelem. Izgultam, mert majd egy éve nem találkoztam vele, de féltem, mert fogalmam sem volt, hogy hogy fog reagálni… mindenre. Amikor odaért, nem szólt senki egy szót sem, csak egymást fürkésztük. Úgy fél perc után megelégeltem a csendet, átadtam Nessie-t Edwardnak (mivel az én ölemben volt), és anyám nyakába borultam.

- Oh, anya. – suttogtam. Észbe kapott, letette a bőröndjeit, és visszaölelt. Így álltunk majd három percig, aztán nehezen, de elengedtem.

- Úgy hiányoztál. – mondtam neki.

- Ti is nekem. – szólalt meg először, azóta, hogy megérkezett. Sorba megölelt mindenkit, de amikor Edward-hoz ért, megszeppent, látván Nessie-t párom karjaiban. Mindhárman rám néztek. Én pedig Edward-ra. Aprót bólintott. És én belekezdtem.

- Anyu, szeretném neked bemutatni az unokádat. Renesmee Carlie Cullent. – meglepődve nézett rám. Könnyek gyűltek a szemébe. Örömkönnyek.

- Édes Istenem. – suttogta, rám nézett könnyes szemeivel aztán Edwardra, a családra, és végül Nessie-re. Lányunkon elidézett a tekintete. Nessie rámosolygott, és kinyújtotta felé apró kezeit. Renée átvette a kis tüneményt, és magához szorította, Nessie ugyanígy tett. Mindenki meghatódva nézte őket. Én eközben oda mentem Edward- hoz, kezeimet átkulcsoltam a derekánál, és a fejemet a mellkasára hajtottam. Ebben a pillanatban mindenki boldog volt. Emmett felnyalábolta a két bőröndöt, és elindultunk az autók felé. Anyu, Nessie Edward és én a Volvóval mentünk, a többiek pedig a terepjáróval. Hazafelé Nessie és Renée nem engedték el egymás kezét. Rögtön megszerették egymást. Jó volt őket így látni. Temérdek problémám közül egy aprócska megoldva. Ezen gondolkodtam, amikor csendes szuszogást hallottam meg a hátsó ülés felől. Nessie elaludt Renée karjaiban. Edward-dal egymásra néztünk, és csak mosolyogtunk. Hazaérve gyors felvittem a szobánkba Nessie-t, és rohantam is vissza. Mire leértem, mindenki az ebédlő asztal körül ült. Meg kezdődött az éjszakába nyúló beszélgetés.

- Annyira örülünk, hogy itt vagy. – kezdte Esme.

- Én is örülök, olyan régen láttalak titeket, és köszönöm a meghívást. – mondta. – Kérdezhetek valamit? – mi csak bólintottunk. – Nessie, szóval, mikor? – oh de jó bele a közepébe.

- Tudod, Nessie Edward unokahúga, a szülei meghaltak egy balesetben, és Edward-dal úgy döntöttünk, hogy örökbe fogadjuk, és felneveljük.

- Értem, ez nagyon szép dolog. Büszke vagyok rátok, de ilyen hamar nagymamát csináltál belőlem? – pont, mint Charlie, ő is így reagált.

- Ühhm, köszi, de ha ezt nézzük Esme is nagyi lett. – válaszoltam mosolyogva.

- Igazad van. De meséljetek, mi történt veletek ebben a majdnem egy évben? – nézett végig a családon. Esme kezdett bele a mesélésbe.

- Igazából nem sok minden. Itthon voltunk, mivel a gyerekek nem mentek el az egyetemre, mert Bella megbetegedett. – na, megint jön a kerítő mese, gondoltam – Nem akarta senki itt hagyni, ezért kihagyták ezt az évet.

- És veletek mi történt Floridában? Hogy van Phil? – vettem át a szót. Anya arca elkomorodott. Megijedtem.

- Ami azt illeti, Phil-lel már fél éve külön vagyunk. – mondta könnyes szemekkel.

- Mi? Ezt miért nem mondtad el eddig? Jaj, anya… Mi történt? – sopánkodtam.

- Ez hosszú. Egyik este későn értem haza egy találkozóról, és amikor beléptem a házba találtam egy pár cipőt szétdobálva. Aztán egy inget. Követtem a ruhákat, és egészen a hálószobáig. És ott Philt találtam egy idegen nőcskével az ágyban. Másnap beadtam a válópert. Philt pedig kidobtam. – alig hallhatóan felmorogtam, ezt sem képzeltem volna el róla. Leeresztettem a pajzsom, és gondolatban üzentem Edward-nak, hogy jöjjön ki velem egy kicsit a levegőre.

- Megbocsátotok nekünk egy pillanatra? – kérdeztem hírtelen.

- Persze kicsim. – válaszolta anyám. Edward-dal felkeltünk és kimentünk a ház elé. Erőtlenül dőltem neki. Épp hogy lenyugodtam egy kicsit, már jön az újabb probléma.

- Kicsim jól vagy? – kérdezte Edward, 10 perc csend után.

- Persze, igen csak, csak hogy fogja fogadni Charlie halálát? Ha ez az idióta is elhagyta. Nem hiszem el. Hogy lehetünk ennyire pechesek? – kérdeztem a szemébe nézve.

- Fogalmam sincs, tényleg nem értem, hogy jöhetett, így össze minden. Lizzie is meg anyukád.

- Úristen, Lizzie! – jajdultam fel. – Nincs mellette senki, mi van, ha pont most történik vele valami? – ült ki a kétségbeesés az arcomra. – Nem néznék meg gyorsan?

- De menjünk. – válaszolta Edward, kézen fogott, és már rohantunk is a korom sötétben. Hamar oda találtunk a mi kis otthonunkhoz. Beléptünk. A nappali úgy nézett ki, mint egy kórterem. Oda mentünk hozzá. Edward ellenőrizte a gépet, az infúziót, elvégre ő is elvégezte az orvosit. Pár percig figyeltük a monitort, azt, amelyik a szívritmust jelezte. Hírtelen elkezdett csipogni, egyre gyorsabban. Rémülten néztem Edwardra.

- Hív Carlisle-t! Most! – kiabálta nekem, amíg keresett valamit. Azonnal előkaptam a telefonom, és tárcsáztam az ismerős számot.

- Igen, Bella mi a baj? – szólt bele a készülékbe nevelő apám.

- Carlisle, azonnal gyere ide… Lizzie. – hadartam, de ő ki is nyomta a telefont. Nem telt bele 5 perc már itt is volt. A csipogás kezdett lassulni, egyre lassabban, míg végül csak egy hosszú egyenletes sípszó hallatszott, a monitor pedig egy egyenes vonalat mutatott.

- Úristen! – suttogtam. Ne! Nem lehet! Nem veszíthetjük őt is el!

- Edward, segíts! – kiáltotta közben Carlisle Edwardnak. Én csak lecövekelve álltam és néztem, ahogy próbálják újra éleszteni a fiatal lányt.

- Három, kettő, egy, hátra. – számolt vissza Carlisle. Szörnyű volt látni, ahogy egy fiatal tizenéves lányt próbálnak újra éleszteni a szeretteim. De semmi, nem reagált rá.

- Még egyszer! – szólt feszülten Edward. Ezt elismételték háromszor, de még mindig nem történt semmi.

- Utoljára. – szólt szomorúan Carlisle.

- Három, kettő, egy, hátra. – semmi, vártunk, semmi és akkor lassan, csigalassúsággal elkezdett pityegni a gép.

- Hála az égnek! – szólaltam meg suttogva. Mindenki nagyot sóhajtott. Lizzie-nek pengeélen táncolt az élete. De megmenekült.

- Carlisle, valakinek itt kéne maradnia! – mondta kedvesem.

- Én maradok, és szólok, ha van valami! Ti menjetek haza, és mondjátok, meg hogy be kellett menni a kórházba, és elvittelek titeket magammal, viszont én benn maradok, mert szükség lehet rám. – felelte hivatalos hangon. Mi csak bólintottunk. Az úton nem szóltunk egymáshoz. Hazaérve viszont mindent el kellett mondanunk, hogy hol voltunk, mi történt. Előadtunk a „mesét”. Mindenki elborzadva nézett ránk, főleg a Cullen-ek, mert ők tudták, hogy Lizzie-vel volt baj. Ilyen a vámpírhallás. Mivel már nem nagyon volt kedvem beszélgetni, ásítottam egy nagyot, és mondtam, hogy legjobb lenne, ha lefeküdnénk, mert már hajnali fél kettő is elmúlt. Ezen persze Emmett vigyorgott egy sort, de rá se hederítettünk. Mindenki elvonult a saját szobájába. Az éjszaka további része nyugisan telt. Reggel, Renée és Nessie megreggeliztek, amikor felébredtek. Tulajdonképpen egész nap csak beszélgettünk, de előjött az a téma, amit eddig kerültem:

- Mond csak Bella, apád hogy van? – kérdezte Renée, szemében kíváncsiság tükröződött.

11. fejezet - Őrlődés az árral...

Hali! Bocsi, hogy nem duplát hoztam, de nem bírtam, ki, hogy ne tegyem fel!!! Szerintem vagy a héten vagy a jövő hét elején jön a kövi! :D Jó olvasást Lyly 10 komi!!!!

- Szia, anya Bella vagyok.

- Oh, kicsim, te vagy az? Jaj, az esküvő óta nem beszéltünk, mondta Charlie, hogy valami súlyos betegséget kaptál, jól vagy? Oh, drágám, én annyira aggódtam, úgy hiányzol, mesélj, mi van veled vagyis öhhm… veled, Edwarddal és a családdal? – hadarta a telefonba, de a hangján érezni lehetett, hogy nagyon szomorú, lehangolt… és nem tudtam, hogy miért.

- Szia, anya, köszi, jól vagyok és család is meg van, mindenki üdvözöl. Te is hiányoztál, de történt valami? Olyan szomorúnak tűnsz. – aggodalmaskodtam.

- Ugyan drágaságom, nincs semmi baj. Dehogyis mi lenne? De mesélj, mi volt, hogy vagytok?

- Tényleg jól vagyunk, és arra gondoltunk, hogy… - ránéztem a családomra, de ők csak bólintottak, Nessie pedig értetlenül pillantott hol rám, hol az apjára. Nem értette a helyzetet.

- hogy van- e kedved eljönni hozzánk? Most a hétvégén. És itt lehetnél egy két hétig, vagy ameddig szeretnél. – a temetést nem akartam neki emlegetni, mert nincs neki arra szüksége, hogy idegeskedjen az úton.

- Az nagyon jó lenne, már úgy hiányoztok.

- óóó, ez nagyszerű, alig várom. De viszont arra fel kell készülnöd, hogy a betegség óta nagyon sokat változtam. De a régi Bella is maradtam egyben.

- Ezt, nem értem… de majd meglátjuk. Majd még beszélünk. Szia, szeretlek.

- Szia, én is szeretlek. – és kinyomtam a telefont. Nagyot sóhajtottam. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogja kezelni az egész helyzetet. Kicsit féltem ettől az egésztől, és a hangja… olyan szomorú és letört volt. Nem értem. A gondolataimból kislányom hangja szakított ki.

- Anya kivel beszéltél? – ránéztem Edwardra, de láthatólag ő sem tudta mi tévők legyünk. Nagyot sóhajtottam, felvettem Nessie-t az ölembe és leültem vele a kanapéra, Edward mellénk, a többiek pedig udvariasan távoztak.

- Az anyukámmal. – adtam neki az egyszeri választ a kérdésére.

- Értem. – de látszott rajta, hogy nem érti.

- Az én anyukám a te nagymamád, mint például Esme. Ő jön hozzánk a hétvégén, de ő nem tudhatja, hogy a lányunk vagy, rendben? Neki is azt a mesét fogjuk mondani, amit másnak. Persze, te nyugodtan hívhatod nagymaminak, ugyanúgy viselkedhetsz vele, mint Esme-vel de Renée nem tudja, hogy mi vámpírok vagyunk, szóval előtte nem szabad ilyesmiket mondani, hogy mennyünk vadászni. Oké?

- Igen anya, értem. Már várom, hogy megismerhessem. – mondta mosolyogva. Ránéztem Edward-ra de ő csak a fejét forgatta. Nessie elment játszani, mi pedig elindultunk fölfelé. Alig léptem kettőt, Edward az ölébe kapott, és a régi szobájának arany huzatos ágyán kötöttünk ki. Szerelmem fölém hajolt, én pedig rá mosolyogtam, vagyis inkább vigyorogtam.

Arca vészesen közeledett felém, én pedig vártam, hogy ajkunk összeforrjon. Szemem becsuktam és vártam, de nem történt semmi. Úgy 2 perc után felnéztem és egy vigyorgó Edwarddal találtam szembe magam.

- Csak nem szeretnél valamit? – kérdezte suttogva.

- Téged. – mondtam szintén suttogva. Ekkor szenvedélyesen megcsókolt én pedig beletúrtam a hajába. Épp a fölsőm szakadt volna le rólam, Alice legkisebb örömére, mire Edward megmerevedett.

- Jön Nessie. – nagyot sóhajtottam és adtam egy gyors puszit a szájára.

- Szeretlek. – mondtam neki.

- Mindennél jobban. – mosolygott rám halványan. Gyors felültünk az ágyon és természetes helyzetben vártuk pici lányunk. Fél perc múlva nyílt az ajtó, és Nessie robogott be rajta.

- Anya, apa elmegyünk vadászni? – kérdezte boldogan.

- Persze. – válaszoltuk kedvesemmel egyszerre.

- Kösziiii. – ugrott a nyakunkba. – Gyertek, induljunk. – fogott minket kézen és rángatott ki a szobából. Ahogy kiértünk, elengedett minket, és énekelve ugrándozott lefelé a lépcsőn.

- Apával és anyával vadászni megyünk, apával és anyával vadászni megyünk. – ahogy leértünk a nappaliba Emmett csillogó szemekkel próbálta győzködni valamivel Nessie-t… sikertelenül.

- Nem, nem jöhetsz Emmett bátyó. Majd máskor. – pimaszkodott vele a kis tünemény és kiöltötte szeretett nagybátyjára a nyelvét. Mi csak nevetve néztük a lépcsőről őket. Igen vicces látványt nyújtott, ahogy egy nagydarab „medve” próbálja győzködni a nála 10x kisebb gyereket.

- Na, induljunk. – mondtam és kézen fogtam Nessie-t.

- Bella… - szólt a hátam mögül nevelő apám, amikor kiléptünk az ajtót.

- Tessék? – mosolyogtam rá.

- Mi előtt elmennétek, beszélhetnénk? – nézett rám bocsánat kérően.

- Persze. – felmentünk az irodájába.

- Annyit szeretnék kérdezni, hogy édesanyádat avassuk- e be a vámpír életbe.

- Nem tudom, igazából azt szeretném, hogy tudja, de azt is szeretném, hogy ne féljen tőlünk. – válaszoltam szomorúan.

- Rendben. Megértem. Akkor viszont Lizzie-t át kéne vinni a ti házatokba, hogy Renée-nek ne kelljen magyarázkodni.

- Igen, ez jó ötlet. Segítsünk?

- Nem, nem kell, majd a fiúk segítenek. Mellesleg, megint kómában van. Elég rosszul viseli.

- Úristen, ez nem túl jó. Mikor vesztette el az eszméletét? Nem hal bele ugye? Édes Istenem, csak legyen minden rendben.

- Nem bizony, nem túl jó, ami a kérdésedet illeti, nincs életveszélyes állapotban, csak nehezen viseli a fájdalmat, nem lesz itt semmi gond, de szerintem menjetek, mert Nessie kezd türelmetlen lenni.

- Oké, szia, de biztos ne segítsünk? Minden rendben lesz?

- Nem menjetek, jó szórakozást, és Bella, nyugodj meg.

- Köszi. – az ajtóba leérve mondtam, hogy mehetünk. Az erdőben Nessie előttünk futott, mi pedig lassan utána… ujjaink egymásba fonódva… soha nem gondoltam, hogy egyszer ennyire boldog lehetek. Vagy talán mégsem, hisz apám halott, anyám előtt titkolózni kell, belülről éget a gyász, egy lány haldokol, egy ártatlan lány, akinek egy magunk fajta keserítette meg az életét… Egy szarvas csordába botlottunk. Nessie örömmel fitogtatta, hogy milyen ügyesen vadászik, aranyos látványt nyújtott. Visszafelé, lányunk már elfáradva aludt békésen szerelmem karjaiban. Útközben nem szóltunk egymáshoz, csak élveztük a csendet, ami körülvett minket. A mi kis családunkat… Kis ideig sikerült elfelednem a problémák tömkelegét, ami körülvett, de ahogy beléptünk a házba, minden úgy hasított az elmémbe, mint a villámcsapás. Lizzie… anyám… apám… minden, minden annyira összevág, én azt hittem, hogy ezen túl, boldog életünk lehet majd, elintéztük a Volturit, Legyőztük James-t, Victoriát. Erre ez, a baleset, egy szegény elesett lány, akit ráadásul megerőszakoltak… Felvittük Nessie-t Rose-ék szobájába… lefektettük. Mosolygott álmában, legalább ő boldog, mert ha ő az én is az vagyok, egy kicsit… Pár pillanatig csendben figyeltük szuszogó lányunk, aztán elindultunk Edward szobája felé. Amikor odaértünk, kinyitotta nekem az ajtót, én beléptem a csendes szobába, ő pedig becsukta a hátunk mögött az ajtót. Ledőltem az ágyra, de nem mozdultam. Edward meghökkenve figyelt az ajtóból.

- Mi a baj pici buta Bellám? – jött oda hozzám. Ez a megszólítás előcsalogatott belőlem egy halvány mosolyt. Nem válaszoltam. Végig húzta márvány ujját az arcomon.

- Mi bánt? – nem bírtam tovább. Muszáj volt valakinek kiönteni a lelkemet. Elvégre erre való a lelki társ, a szerelmed. Ráemeltem fátyolos szemeimet.

- Én ezt nem bírom Edward. – dőltem neki kemény mellkasának. Az érzelmek végre felszínre törtek. Zokogtam, szenvedtem kedvesem karjaiban, de Ő megértő volt. Megvárta, míg lenyugszom. Nagy nehezen megszólaltam.

- Annyi minden zúdult a nyakamba… Apám, Renée, Lizzie. A temetéssel sehogy sem állunk. Anyám semmit nem tud rólunk, Lizzie pedig… - hírtelen ugrottam talpra. – PEDIG HALDOKLIK? ÉRTED? HALDOKLIK. – ordítottam a képébe. – MINDEN RÁM ZÚDÚL. NEM SEGÍT SENKI! - összerogytam. Edward persze még időben elkapott, mellkasára húzott és ringatni, vigasztalni kezdett.

- Ssss, nincs semmi baj, nyugodj meg. – annyira kikészültem, hogy szólalni nem bírtam. Majd negyed óra őrlődés után elnyökögtem azt a pár szót, amit már rég elkellett volna mondani életem párjának:

- Én… sajnálom, tudom, hogy szánalmas vagyok. – szipogtam. – Nem haragszom rád… Szeretlek…

Napi Rob és Twilight

-Sátras jelenet. IGEEN!
-Mi a franc?


Olyan aranyos feje van Robnak
Nyissátok meg a linket.:D
http://api.ning.com/files/DLIflxaqk03hoZ079uOFsI0NREdHpWnzIbvLh6mYWW3VI*7Q49*d*6JRHOR9lXaZ4GNbBGoFICuoNGzwwV7CnIEgUCn9iPkY/000000000000000.gif

  Kutassatok a képen!

 

Azthiszem ezt jelenti:
Komolyan?Twilight?
Nem nézhetnénk inkább Buffyt?




hahhhaaha..[kackac]

 Ez egy fanoknak készített azthiszem meggyes szörp...deee kitudjaa

 Kristen felveszi Taylort...édesek! (L) itt a link : http://www.planettwilight.de/sites/default/files/cached-images/2010/04/26/tumblr_l1aeskLmEg1qaxoapo1_r1_500.gif

Ez duurvaa..."Mikor te mindörökké élhetsz, milyen kár hogy ő nem tud..."

 Ehez nem fűzök semmit!

Te soha nem fogod tudni Bella. Te soha nem fogod tudni.

Nem biztos hogy jól fordítottam.















Olvasd el Potter!
Fúúúúúúúúúúúúúú!









Francba, mostmár mindenki tudni fogja hogy tündér vagyok....
xD











Hát öö remélem tetszenek a képek!!
Én is köszönöm a sok kommentet!
Még másfél hétig tart a komizós  verseny utána ujraindul..!
Majd a végén öszeszámolom kinyert..!
Puszi: Lena