Apróság!!

Unatkoztam, írtam... Gondoltam, felteszem, hülyeség tudom, de azért kiváncsi lennék a véleményetekre!!! Hát íme:

Csak néztem. Álltam, és néztem. A lángokban álló villa jelentette az életem végét. Miért? Miért? Ismétlődött bennem az egyszavas kérdés. Miért pont nekik? Hisz, vámpírok. Nem tudtak volna kimenekülni? Rohanni? De nem. Kegyetlen a Sors. Miért kellett elvenni tőlem ezt a csipetnyi boldogságot? Hmm? Miért? Mert egyszer, egyetlen egyszer élvezni mertem az életet? Ezért? Vörös lángok égették a hét angyal testét. Egyre egyre felcsaptak a magasba, az ég felé. Sűrű füst szállt fel. Bűzlött a környék. De nem tudtam vele foglalkozni. A szerelmem, az életem értelme, benn ragadt, elégett, elment, itt hagyott. Egy űr tátong bennem, kezemmel átkaroltam magam, nehogy szétessek. De nem segített, ezt az ürességet csak ő tudta volna kitölteni. Hűvös csókjaival, ölelésével, dúdolásával. Vagy egyáltalán a jelenlétével. Hogy itt van velem, féltve óv minden elől, vigyáz rám. De ez… ez már a múlté. Eddig még vissza tudtam tartani a könnyeim, de most már marták az arcomat a forró könnycseppek. Térdeim meg- meg bicsaklottak, összerogytam. Öklömmel a földet vertem, és sírtam. Szenvedtem. Most hogy Ő már nincs itt, a szerető energiabomba húga nincs itt, a féltő család többi tagja nincs itt, így… elvesztem. Tekintetem a házra emeltem. A lángok nyaldosták a tetőt, az ablakokat, az egész épületet, a zongorát, mindent. Egy kézzel fogható emlék nem maradt számomra. Ennyi, kész vége. Ők elmentek, itt hagytak örökre. De! Mi lenne, ha követném őket? Csak beszaladok a lángok közé, és már velük is vagyok. Felkeltem a hideg talajról, és lábaim gyorsulni kezdtek. Futottam a lángok közé.

- Ezt érted, Edward Cullen! – rohantam, ahogy csak tőlem tellett.

- Ne, Bella ne! – hallottam az Angyal hangját, de visszafordulni nem tudtam, mert a lángok már élvezettel majszolták gyenge testemet…