12. fejezet- Renée!!

Sziasztok!!! Hát, itt az új fejezet, szerintem ez nem lett annyira jó, lehet, hogy egy picit zavaros, meg összekapkodott. De döntsétek el ti! A végéről nem beszélnék, hoztam a formám. xD Na szóval jó olvasást, és komizzatok!!!!!!! Pls. Puszii: Lyly

Egy hét telt el a kiborulásom óta. Viszonylag lenyugodtam. Elutaztunk három napra Edward-dal és Nessie-vel, Esme szigetére, hogy együtt legyünk. Nem sok minden történt, inkább ismételtük a múltat, csak most az volt a különbség, hogy életünk értelme is velünk volt. Búvárkodtunk, bejártuk a szigetet. Ugyanaz a két „takarító” jött rendbe tenni a villát, akik akkoriban voltak. A nő mosolyogva üdvözölt, Edward-ot is, engem is, és Nessie-től el volt ájulva, na meg csodálkozott, hogy még élek. A hazafelé út csendben telt, de amikor leszálltunk a repülőről, kis családunk tornádóként vetette magát a nyakunkba. Főleg a lányok. De Carlisle nem volt velünk, ő Lizzie-re vigyázott, aki még mindig kómában feküdt, egy növekvő pocakkal, mit sem sejtve arról, hogy nem sokára az anyaság örömeit élvezheti. És ekkor visszatértem a valóságba. Újdonsült erővel tért vissza a félelem, a szorongás. Aztán elintéztük anyámnak a repülő jegyét. Szerdán jöttünk haza, és péntekre foglaltunk jegyet. Ma pedig péntek délelőtt van. Kerek hat óra múlva megérkezik anyám. Félek… Nessie-vel sütit sütöttünk, Alice-ék elmentek bevásárolni, meg berendezték a vendégszobát. Hipp- hopp elment a nap, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy mosolygó Renée jön velünk szembe a reptéren. Nagy kő esett le a szívemről, mert épségben ideért, de egyben elfogott az izgalom, és a félelem. Izgultam, mert majd egy éve nem találkoztam vele, de féltem, mert fogalmam sem volt, hogy hogy fog reagálni… mindenre. Amikor odaért, nem szólt senki egy szót sem, csak egymást fürkésztük. Úgy fél perc után megelégeltem a csendet, átadtam Nessie-t Edwardnak (mivel az én ölemben volt), és anyám nyakába borultam.

- Oh, anya. – suttogtam. Észbe kapott, letette a bőröndjeit, és visszaölelt. Így álltunk majd három percig, aztán nehezen, de elengedtem.

- Úgy hiányoztál. – mondtam neki.

- Ti is nekem. – szólalt meg először, azóta, hogy megérkezett. Sorba megölelt mindenkit, de amikor Edward-hoz ért, megszeppent, látván Nessie-t párom karjaiban. Mindhárman rám néztek. Én pedig Edward-ra. Aprót bólintott. És én belekezdtem.

- Anyu, szeretném neked bemutatni az unokádat. Renesmee Carlie Cullent. – meglepődve nézett rám. Könnyek gyűltek a szemébe. Örömkönnyek.

- Édes Istenem. – suttogta, rám nézett könnyes szemeivel aztán Edwardra, a családra, és végül Nessie-re. Lányunkon elidézett a tekintete. Nessie rámosolygott, és kinyújtotta felé apró kezeit. Renée átvette a kis tüneményt, és magához szorította, Nessie ugyanígy tett. Mindenki meghatódva nézte őket. Én eközben oda mentem Edward- hoz, kezeimet átkulcsoltam a derekánál, és a fejemet a mellkasára hajtottam. Ebben a pillanatban mindenki boldog volt. Emmett felnyalábolta a két bőröndöt, és elindultunk az autók felé. Anyu, Nessie Edward és én a Volvóval mentünk, a többiek pedig a terepjáróval. Hazafelé Nessie és Renée nem engedték el egymás kezét. Rögtön megszerették egymást. Jó volt őket így látni. Temérdek problémám közül egy aprócska megoldva. Ezen gondolkodtam, amikor csendes szuszogást hallottam meg a hátsó ülés felől. Nessie elaludt Renée karjaiban. Edward-dal egymásra néztünk, és csak mosolyogtunk. Hazaérve gyors felvittem a szobánkba Nessie-t, és rohantam is vissza. Mire leértem, mindenki az ebédlő asztal körül ült. Meg kezdődött az éjszakába nyúló beszélgetés.

- Annyira örülünk, hogy itt vagy. – kezdte Esme.

- Én is örülök, olyan régen láttalak titeket, és köszönöm a meghívást. – mondta. – Kérdezhetek valamit? – mi csak bólintottunk. – Nessie, szóval, mikor? – oh de jó bele a közepébe.

- Tudod, Nessie Edward unokahúga, a szülei meghaltak egy balesetben, és Edward-dal úgy döntöttünk, hogy örökbe fogadjuk, és felneveljük.

- Értem, ez nagyon szép dolog. Büszke vagyok rátok, de ilyen hamar nagymamát csináltál belőlem? – pont, mint Charlie, ő is így reagált.

- Ühhm, köszi, de ha ezt nézzük Esme is nagyi lett. – válaszoltam mosolyogva.

- Igazad van. De meséljetek, mi történt veletek ebben a majdnem egy évben? – nézett végig a családon. Esme kezdett bele a mesélésbe.

- Igazából nem sok minden. Itthon voltunk, mivel a gyerekek nem mentek el az egyetemre, mert Bella megbetegedett. – na, megint jön a kerítő mese, gondoltam – Nem akarta senki itt hagyni, ezért kihagyták ezt az évet.

- És veletek mi történt Floridában? Hogy van Phil? – vettem át a szót. Anya arca elkomorodott. Megijedtem.

- Ami azt illeti, Phil-lel már fél éve külön vagyunk. – mondta könnyes szemekkel.

- Mi? Ezt miért nem mondtad el eddig? Jaj, anya… Mi történt? – sopánkodtam.

- Ez hosszú. Egyik este későn értem haza egy találkozóról, és amikor beléptem a házba találtam egy pár cipőt szétdobálva. Aztán egy inget. Követtem a ruhákat, és egészen a hálószobáig. És ott Philt találtam egy idegen nőcskével az ágyban. Másnap beadtam a válópert. Philt pedig kidobtam. – alig hallhatóan felmorogtam, ezt sem képzeltem volna el róla. Leeresztettem a pajzsom, és gondolatban üzentem Edward-nak, hogy jöjjön ki velem egy kicsit a levegőre.

- Megbocsátotok nekünk egy pillanatra? – kérdeztem hírtelen.

- Persze kicsim. – válaszolta anyám. Edward-dal felkeltünk és kimentünk a ház elé. Erőtlenül dőltem neki. Épp hogy lenyugodtam egy kicsit, már jön az újabb probléma.

- Kicsim jól vagy? – kérdezte Edward, 10 perc csend után.

- Persze, igen csak, csak hogy fogja fogadni Charlie halálát? Ha ez az idióta is elhagyta. Nem hiszem el. Hogy lehetünk ennyire pechesek? – kérdeztem a szemébe nézve.

- Fogalmam sincs, tényleg nem értem, hogy jöhetett, így össze minden. Lizzie is meg anyukád.

- Úristen, Lizzie! – jajdultam fel. – Nincs mellette senki, mi van, ha pont most történik vele valami? – ült ki a kétségbeesés az arcomra. – Nem néznék meg gyorsan?

- De menjünk. – válaszolta Edward, kézen fogott, és már rohantunk is a korom sötétben. Hamar oda találtunk a mi kis otthonunkhoz. Beléptünk. A nappali úgy nézett ki, mint egy kórterem. Oda mentünk hozzá. Edward ellenőrizte a gépet, az infúziót, elvégre ő is elvégezte az orvosit. Pár percig figyeltük a monitort, azt, amelyik a szívritmust jelezte. Hírtelen elkezdett csipogni, egyre gyorsabban. Rémülten néztem Edwardra.

- Hív Carlisle-t! Most! – kiabálta nekem, amíg keresett valamit. Azonnal előkaptam a telefonom, és tárcsáztam az ismerős számot.

- Igen, Bella mi a baj? – szólt bele a készülékbe nevelő apám.

- Carlisle, azonnal gyere ide… Lizzie. – hadartam, de ő ki is nyomta a telefont. Nem telt bele 5 perc már itt is volt. A csipogás kezdett lassulni, egyre lassabban, míg végül csak egy hosszú egyenletes sípszó hallatszott, a monitor pedig egy egyenes vonalat mutatott.

- Úristen! – suttogtam. Ne! Nem lehet! Nem veszíthetjük őt is el!

- Edward, segíts! – kiáltotta közben Carlisle Edwardnak. Én csak lecövekelve álltam és néztem, ahogy próbálják újra éleszteni a fiatal lányt.

- Három, kettő, egy, hátra. – számolt vissza Carlisle. Szörnyű volt látni, ahogy egy fiatal tizenéves lányt próbálnak újra éleszteni a szeretteim. De semmi, nem reagált rá.

- Még egyszer! – szólt feszülten Edward. Ezt elismételték háromszor, de még mindig nem történt semmi.

- Utoljára. – szólt szomorúan Carlisle.

- Három, kettő, egy, hátra. – semmi, vártunk, semmi és akkor lassan, csigalassúsággal elkezdett pityegni a gép.

- Hála az égnek! – szólaltam meg suttogva. Mindenki nagyot sóhajtott. Lizzie-nek pengeélen táncolt az élete. De megmenekült.

- Carlisle, valakinek itt kéne maradnia! – mondta kedvesem.

- Én maradok, és szólok, ha van valami! Ti menjetek haza, és mondjátok, meg hogy be kellett menni a kórházba, és elvittelek titeket magammal, viszont én benn maradok, mert szükség lehet rám. – felelte hivatalos hangon. Mi csak bólintottunk. Az úton nem szóltunk egymáshoz. Hazaérve viszont mindent el kellett mondanunk, hogy hol voltunk, mi történt. Előadtunk a „mesét”. Mindenki elborzadva nézett ránk, főleg a Cullen-ek, mert ők tudták, hogy Lizzie-vel volt baj. Ilyen a vámpírhallás. Mivel már nem nagyon volt kedvem beszélgetni, ásítottam egy nagyot, és mondtam, hogy legjobb lenne, ha lefeküdnénk, mert már hajnali fél kettő is elmúlt. Ezen persze Emmett vigyorgott egy sort, de rá se hederítettünk. Mindenki elvonult a saját szobájába. Az éjszaka további része nyugisan telt. Reggel, Renée és Nessie megreggeliztek, amikor felébredtek. Tulajdonképpen egész nap csak beszélgettünk, de előjött az a téma, amit eddig kerültem:

- Mond csak Bella, apád hogy van? – kérdezte Renée, szemében kíváncsiság tükröződött.