13. fejezet - Idegen(ek)

Sajnálom, hogy eddig nem írtam, de most itt vagyok. Egy kicsit hosszabb lett a fejezet, mint szokott, de lehet hogy elvetettem picit a sulykot. Remélem tetszeni fog! Ezt a fejit( tudom, hogy már olvasta, de akkor is) Mili-nek ajánlom legfőképp!!!! Szeretném megköszönni neki azt a sok segítséget, és időt amit rám és az oldalra pazarol/pazarolt. Nem tudom, hogy mit kezdenék nélküle!!! A legjobb bétázó a világon. Szeretés van!:D Nah, de ennyit az ömlengésből... Remélem élvezni fogjátok és 10 komi, tudjátok. Na puszi!!

Lemerevedtem a kérdés hallatán. Most mit mondjak. Figyelj anya, Charlie meghalt? Vagy mi? Rémült pillantásokat vetettem a családra. Láthatóan ők sem tudták, hogy mitévők legyünk. Gondolom, jobb, ha belekezdek.

- Sajnálom anya, de… - néztem rá aztán a cipőmre – de apu egy hete életét vesztette egy autó balesetben. – suttogtam erőtlenül. Felnéztem és egy könnyes szempárral találtam magam szembe.

- Nem, ne, az… az nem lehet. Képtelenség. – zokogta hírtelen. Ráborult az asztalra, és könnyei úgy folytak, mint a záporeső. Válla rázkódott a sírástól, nehezen vett levegőt, zihált. Meglepődtem a reagálásán, nem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli majd. Lábaim ólomsúlyúak lettek. Képtelen voltam mozdulni. Edward-ra néztem. „Menj oda hozzá!” Suttogta olyan hallhatóan, hogy nekem is fülelnem kellett.

- Anya – léptem oda hozzá, és kezem rá tettem a vállára ügyelve arra, hogy ne érjek a bőréhez. – Kérlek. Nyugodj meg! – próbáltam csitítani, de a sírást csak nem akarta abbahagyni. Még a végén valami baja lesz, azt pedig nem hagyhatom. Carlisle-ra néztem. „Adjak neki nyugtatót?” Formálta ajkaival a szavakat. Válaszként bólintottam egyet.

- Renée. – ment oda hozzá, de anyám nem reagált. – Kérlek, figyelj rám – semmi. Nevelőapám halkan megszólalt.

- Meg kell nyugodnod Renée. – mivel anyám képtelen volt abbahagyni a sírást, párom karba vette, és felvittük az egyik vendégszobába. Lefektettük az ágyra. Nem mozdult. Összegömbölyödve feküdt, és rázta a síró görcs. Borzalmas volt így látni.

- Renée – szólt Carlisle ismét – most beadok neked egy adag nyugtatót. – mivel anyu nem szólt semmit, beadtuk neki a nyugtatót, egy kis altatóval vegyítve. Hamar álomba szenderült. Kis ideig néztem, ahogy alszik, aztán lementem a konyhába. A család lent várt, megint. Esme tett felém egy lépést.

- Eljön velem valaki Lizzie-hez? – kérdeztem halkan.

- Persze. – szólt családom egyszerre. Muszáj volt mosolyognom.

- Felőlem jöhettek mindannyian, de valakinek itthon kéne maradni a Nessie-vel, meg Renée-vel. Nem szeretném, ha Renesmee megrémülne Lizzie láttán.

- Én itthon maradok. – szólt rögtön Esme.

. Köszönöm. Induljunk. – jó 5 perc futás után odaértünk. Idegen vámpírszag csapta meg az orrunkat.

- Ti is érzitek? – kérdezte Rose.

- Mi az, hogy, baby. – röhögött Emmett. – Még a borznál is büdösebb szaga van. – ezt a beszólást Rosalie egy nyaklevessel jutalmazta.

- Fejezzétek be. – szóltam rájuk. – Menjünk be. Elindultam a házhoz, emberi tempóban. De Edward elkapta a karomat.

- Nem te mész be először. – nézett rám szigorúan.

- De…

- Semmi de. – dühösen fújtattam egyet, képes most vitatkozni.

- Rendben, van egy ajánlatom. Menjünk be egyszerre.

- Úgy veszekedtek, mint a házastársak. – vigyorgott Emmett. – Jaj, de hiszen ti már összeházasodtatok. – csapott játékosan a homlokára.

- Emmett. – mordultunk rá egyszerre Edward-dal a mókamesterre.

- Rendben. – egyezett bele az előbbi ajánlatomba. Összekulcsolt ujjakkal léptünk be a házba, családunkkal a nyomunkban. Amikor beléptünk, óriási meglepetés fogadott, ami arra késztetett, hogy vadász pózba ereszkedjek. A többiek ugyanígy tettek. Egy idegen vámpír állt előttünk, támadásra készen. Nem tudtuk, hogy ki ez, és mit akar. De egyetlen dologban biztos voltam. Ismeri Elizabeth Masen-t. A szüntelen morgást Carlisle szakította félbe.

- Hagyjátok abba! – szólt jó hangosan. – Gyertek, ki és ott megbeszélünk mindent. – nézett hol ránk, hol az idegenre. Mindannyian kivonultunk a ház előtti zöld területre.

- Mi szél hozott a területünkre? – kérdezte nyugodt hanglejtéssel Carlisle.

- Én, csak erre vadásztam. – hmm, vadászott. Ahogy megnéztem a szemét feltűnt, hogy ő is vegetáriánus, mint mi.

- Mit kerestél a házunkban. – morogtam rá, mert nem tudtam türtőztetni magam. Edward mögém jött, és lefogta a kezem.

- Engedj el. – förmedtem rá, ma már másodszor. – Hogy tudtok ennyire nyugodtak maradni – néztem végig a családomon – amikor ez az idióta bent volt a házunkba. – az említett morgott egyet, és ismét vadászpózba ereszkedett. A szemében vad elszántság volt, mint aki bármikor támadni készül. Emmett-re néztem, ő pedig rám. Ugyanarra gondoltunk. De Edward megállított. Vasmarokkal szorított, olyan erősen, hogy felszisszentem.

- Bocsánat. – mormogta.

- Mit kerestél Lizzie-nél. – néztem kis otthonunk felé. Követte a pillantásom, és ahogy az ablakon keresztül a lány arcára nézett, tekintete ellágyult. Ezt nem értettem.

- Én, én csak… meglátogattam. – dadogott össze vissza.

- Igen, meglátogattad? Mégis ki vagy te? Egy ismeretlen…

- Gyerekek, fejezzétek be. – szólt ránk Carlisle ismét. Elhallgattam.

- Kérlek, hadd mutassam be a családom, és ne haragudj Bellára, nagyon feszült mostanában. – folytatta a családfő. A vámpír csak bólintott.

- Ők Bella, Edward, Emmett, Rosalie, Alice, Jasper, és Végül én Carlisle. – mutatott végig rajtunk, majd kezet rázott az idegennel.

- Én Damon Smith vagyok. Örvendek. – Damon… Damon… de ismerős ez a név. És akkor beugrott, hogy ki ez az alak. Akkor téptem ki a kezem Edward markaiból, amikor nem figyelt, és neki estem Damon-nek. Morogva verekedtünk a földön. Hol én kerültem fölé, hol ő került fölém. Már csak három centiméter választott el a nyakától, attól, hogy letépjem a fejét, amikor valaki leráncigált róla és lefogott. Morogva próbáltam megint neki menni, de nem engedtek. Engem megint Edward fogott, Damon-t pedig Emmett.

- Hé, Bella nyugi. – próbált engem csitítani szerelmem.

- Milyen vad a kismacska. – humorizált Emmett.

- Ez az alak… - ziháltam – Ő erőszakolta meg Lizzie-t. Tudom. Mesélte. – mindenki ledöbbent. Damon megilletődve nézett rám. Épp szólásra akarta nyitni a száját, amikor éles sikítás hasított a levegőbe. Mindannyian beloholtunk a házba. Lizzie ijedten vizsgálta a hasát. De úgy nézett ki, mint aki makkegészséges.

- Jaj, Lizzie. – könnyebbültem meg. – Jól vagy? Hogy érzed magad? Végre felébredtél. – mentem oda hozzá.

- Sziasztok. – köszönt félénken. Végignézett mindenkin. De amikor Damon-re nézett, a páni félelem kiült az arcára.

- Úristen. - suttogta. – Ő, mit keres itt? – kérdezte megrémülve.

- Lizzie. – Damon próbált egy lépést tenni a lány felé, de Emmett visszatartotta. – Lizzie, mi a baj? Miért félsz tőlem? – Lizzie próbált válaszolni, de hírtelen a hasához kapott, és felsikoltott. Ne! Beindult a szülés. Carlisle mindenkit kitessékelt a szobából. Kivéve Edward-ot. Én nem akartam benn maradni. Ahogy kiléptünk a levegőre, Damon lerogyott a földre. „nem értem”. Motyogta egyfolytában, miközben a levegőt betöltötték a fájdalmas kiáltások.

- Mit nem értesz? – kérdezte Rose

mérgesen Damon-től.

- Azt, hogy miért fél tőlem, és hogy terhes. Én nem erőszakoltam meg. Csak kerestem, miután olyan gyorsan elrohant. Tudom, hiba volt elvinni, vadászni, de akkor sem kellett volna úgy ott hagynia. – mondta bűnbánóan.

- Egyáltalán, hogy volt eszed elvinni? Jó, hogy nem ölted meg. Tudod, mekkora trauma lehet, hogy előtte ölsz meg egy embert? – pörölt vele Rose.

- Igen tudom. Azóta élek állatvéren. – nézett a szemünkbe. – de ahogy látom ti is. – Újabb sikoltás. Nem bírtam ezt a feszültséget.

- Nem gond, ha én most hazamennék?

- Nem dehogy. Menjen veled valaki? – kérdezte Jasper.

- Nem köszi. – alig fejeztem be a mondatot, már indultam is. Jól esett, ahogy a szél belecsapott az arcomba . A fák elmosódott zöld csikként vettek körbe. Megnyugtatott. Az út felénél jártam, amikor lépéseket hallottam magam mögül. Lelassítottam, de nem néztem hátra.

- Hova kislány? – kérdezte egy férfihang a mögülem. Megfordultam a tengelyem körül és nagy meglepetésemre Damon állt velem szemben.

- Te mit keresel itt, és ki engedett el? – szóltam neki flegmán.

- Ugyan kiscica, miért beszélsz velem így. – tett felém két lépést.

- Kopj Le! – fordultam meg, hogy folytassam az utam, de elkapta a karomat.

- Engedj el! – az érintése égette márvány bőrömet.

- Dehogy engedlek. – simított végig az arcomon.

- Ne érj hozzám! – kiáltottam rá.

- Nyugalom kis csibém. – búgta azon az érdes hangján. Még jobban szorította a karomat, másik keze pedig lecsúszott a derekamra. Ajka már csak pár centire volt az enyémtől. Amikor egy hírtelen mozdulattal egy fához csaptam. Belerugdostam az oldalába, és ott hagytam. Tízszeres gyorsasággal rohantam haza. Szó szerint feltéptem az ajtót. Zihálva dőltem neki.

- Mi a baj drágám? – kérdezte Esme aggódva.

- Semmi. Lizzie-nél beindult a szülés, és…

- Anyaaaa. – rohant be Nessie hirtelen, félbeszakítva engem.

- Szia, kicsim. – kaptam ölbe.

- Képzeld el a nagyi még mindig fent sír. Miért? – kérdezte szomorúan. Nagyot sóhajtottam.

- A papa miatt.

- Oh, értem. – utána nem szólt egy szót sem, csak hozzám bújt. Így ringattam addig, amíg el nem aludt. Lefektettem a kanapéra, és betakartam. Hangos zihálásra lettem figyelmes. Az emeletről jött. Felszáguldottam a lépcsőn, és halkan benyitottam Renée-hez. Az ablakban állt.

- Szeretlek Bella. Hiányozni fogsz. – suttogta az „erdőnek”. Nagy levegőt vett, és elrugaszkodott. Épp idejében értem oda, hogy elkapjam a kezét, és felhúzzam. Nem érdekelt, az, sem ha lelepleződünk, de nem hagyhattam, hogy az anyámat is elveszítsem. Szép lassan felhúztam, segítettem neki bemászni a szobába, és leülni az ágyra.

- Úristen anya te nem vagy normális. – förmedtem rá. – Miért akartál kiugrani az alakon? Szerinted én hogy viseltem volna azt, ha téged is elveszítelek, hmm? Épp elég nehezen tudtam feldolgozni Charlie halálát, és erre te… - leültem mellé a kanapéra. – Miért akartál öngyilkos lenni? – kérdeztem, mire rám emelte fátyolos szemeit.

- Oh, Bella. – borult a vállamra és zokogni kezdett… megint. – Ez annyira nehéz.

- Tudom, anya, tudom. – suttogtam neki, és végig simítottam a hátán. Így vigasztaltam negyed órán keresztül, mire megnyugodott egy kicsit.

- Most már elmondod, hogy miért akartál kiugrani a harmadik emeletről? – kérdeztem lassan.

- Tudod – kezdett bele – nagyon megviselt, amikor Phil megcsalt azzal a nővel. Miután kiraktam, hetekig gyötört a bűntudat, és a hiányérzet. Aztán lassan beláttam, jól döntöttem. Viszont egyre többet jutott eszembe Charlie. Mindig a fényképét nézegettem. Nosztalgiáztam. Visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor még együtt voltunk. Minden egyes pillanatra. És Ami a leugrást illeti. Azt azért tettem, mert 19 év után rájöttem, hogy még mindig szeretem őt, és nem tudtam elviselni a hiányát, azt, hogy nem láthatom többé…