6. fejezet- Jelek

6. fejezet

(Bella szemszöge)

Szerencséje volt, mert Edward épp elkapta. Felvittük a szobába, abba ahol én feküdtem, amikor Nessie-vel voltam terhes, és infúzióval kellett táplálni. Lefektettük az ágyra. Úgy nézett ki, mint aki alszik. Feszülten vártuk, hogy mikor tér magához. Egy idő után úgy döntöttünk, hogy lemegyünk, mert aludt. Mikor leértünk, mindenki abba hagyta a saját tevékenységét, és kérdő tekintettel meredt ránk.

- Nem tudom mi a baja. – válaszolta meg Carlisle azt a kérdést, amire az összes Cullen választ várt.

- Ha felébredt alaposabb kivizsgálást szeretnék elvégezni rajta, persze ha beleegyezik. – miután se perc alatt felfogtuk a hallottakat indultunk volna a dolgunkra, de apám megint megszólalt.

- Várjatok! Még annyit szeretnék kérdezni, hogy senkinek sincs ellenére, ha befogadnánk szerencsétlen lányt. Egy őrült alak üldözi nincs otthona, és ha most még beteg is… - erre Rosalie felhorkant.

- Hurrá, még egy ember tud rólunk. Plakáton ne hirdessük, a plázában esetleg? Vagy adjunk interjút a CNN csatornának? – mondta gunyoros hangnemben.

- Na de Rose, kérlek. Hogy mondhatsz ilyet. – förmedt ré Esme. - Ez a lány az életével játszik.

- Ki játszik az életével nagyi? – kérdezte Nessie. Azt sem vettük észre, hogy itt van, annyira elmerültünk a vitatkozásba.

- Senki kincsem, menj játszani, vagy tudod mit? Nem vagy éhes? Sütök neked valami finomat jó? – lányom bólintott, és elindultak a konyhába. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

- Figyeljetek – szólaltam meg – a vitatkozás nem vezet sehova. Üljünk le és beszéljük meg ezt. Nagyon komoly dologról van szó, legalábbis szerintem. – mindenki megadta magát a szónoklatom hallatán, még Rose is. Leültünk az ebédlő asztalhoz.

- Nos, van egy ajánlatom. Maradjon itt egy pár napot. Míg Carlisle kideríti, hogy mi a baja. Aztán döntünk. Így jó lesz?

- Én egyet értek Bellával. – mondta kedvesem.

- Carlisle? – bólintott.

- Emmett? – szintén-

- Alice, Jasper?

- Tudod, hogy számíthatsz ránk. – mondta a kis energia bomba.

- Végül, Rosalie?

- Legyen! Van más választásom?

- Nincs. – válaszolta Em viháncolva. Sosem értettem, hogy tud mindent így elidétlenkedi.

- Ezt megbeszéltük, téma lezárva. – mondtam mosolyogva.

Már este fél hét volt, amikor Lizzie lekászálódott az emeletről, nagyokat ásítva és a szemét dörzsölve. Mindenki felkapta a fejét.

- Jó reggelt csipkerózsika. – köszöntötte Emmett, de a vigyort nem lehetett letörölni a képéről.

- Jó reggelt, mennyi az idő?

- Pontosan fél három. Éjszaka van. Jó sokáig aludtál. – mondtam neki kedvesen.

- Öhhm én… - eléggé zavarba jött – szóval… ne haragudjatok, én csak izé nagyon fáradt voltam.

- Oh, drágám semmi baj, ki kellett magad pihenni. – anyáskodott feledte Esme.

- Nem fáj már a hasad? – kíváncsiskodott Carlisle.

- Tessék? Ja, óóó én nem, köszönöm jól vagyok.

- Ha elkészültél, mert gondolom, szükséged van pár emberi percre… gyere, fel az irodámba kérlek. – mondta Carlisle és felment az irodának nevezett szobába. Lizzie hamar kész lett, persze Alice segítségével. Sajnáltam szegényt, mert nővérem olyan göncöket aggatott rá, amit még szerintem ő sem húzna fel. Ezután elindult felfelé a lépcsőn.

(Lizzie szemszöge)

Amikor kinyitottam a szemem, egy könyvekkel teli szobában feküdtem. Szép lassan lesétáltam az emeletről. Mindenki üdvözölt, Carlisle, azt hiszem így hívják, megkért, hogy menjek majd be az irodájába. Nem is gondoltam volna, hogy egy vámpírnak saját irodája van… Hamar elkészültem, bár Alice a pici manó, segített. Bár ne tette volna. Olyan ruhákat kellett felvennem, amitől hányni tudnék, na, jó ez kicsit túlzás. Egy piros cső toppot, meg egy farmer szoknyát kellett felhúznom, egy magas sarkúval. Ez annyira nem én vagyok. Fogalmam sem volt, hogy mit akart Carlisle, ezért némi feszültséggel, de megindultam fel a lépcsőn. Halkan kopogtam. Carlisle kikiáltott egy szabadot én pedig benyitottam. Ahhoz képest, hogy egy rakás vámpír lakja ezt a házat nagyon otthonos volt.

- Ülj le. – mondta. A hangjából csak úgy áradt a kedvesség.

- Nem bánod, ha kérdeznék valamit? – fogalmam sem volt, hogy mit akar ezért megingattam a fejem.

- Köszönöm. Először is, mit éreztél, amikor fájdalom nyilallt a hasadba? Legalábbis ezt gondolom, mert odakaptad a kezed és felsikoltottál. – nem gondoltam volna, hogy ezt fogja kérdezni, de hát orvos, nem?

- Ezt nehéz elmondani. Hírtelen… mintha tőrt szúrtak volna a hasamba, azt hiszem.

- Értem. Máskor is voltak már ilyen fájdalmaid?

- Ennyire erős még nem. – válaszoltam, bár nem tudtam mi a lényege ennek a kérdezz, felelek játéknak.

- Ettél mostanában valami, ami esetleg romlott lehetett? – elgondolkodtam.

- Azt hiszem igen. Mielőtt a balesetet láttam volna, beültem egy kínai étterembe. Elég lepukkant volt, de olcsó. Szerintem ott nem stimmelhetett valami.

- Az elmondottak alapján csak gyomorrontásod lehet. Pihenj jó sokat, de erről mi gondoskodunk. – na, a közepébe talált…

- Én erről is szerettem volna beszélni – mondtam félve – Nem maradhatok. Nem szeretnék a terhetekre lenni.

- Én ezt már megbeszéltem a családommal, és úgy döntöttünk, hogy itt maradsz. Nincs hova menned, nincs pénzed és egy vámpír kerget. Mi meg tudunk védeni. Mi nyolcan vagyunk. Gondolkodj ezen egy picit. – valóságosan lehidaltam attól, amit mondott. Én éljek itt. Ezt szeretnék. Rossz dolgom nem lenne az biztos. De…

- Nem haragszol, ha ezt az egész családdal még egyszer átbeszélnénk?

- Nem persze. Gyere. – elindultunk lefelé a lépcsőn. Mindenki a nagy asztal körül ült, gondolom mindent hallottak, mivel úgy tudom a vámpíroknak szuper hallásuk van. Alighogy leértem, Alice a kis koboldszerű megszólalt.

- A WC az első emeleten balra a második ajtó mögött van. – először nem értettem, hogy miért mondja ezt, de aztán rájöttem. A gyomrom felkavarodott, iszonyú hányingerem támadt. A tenyerem a számra tapasztottam és reménykedtem, hogy idejében elérek a mellékhelyiségig.

A WC fölé hajoltam és… ezt nem részletezném. Azt vettem észre, hogy valaki a hajamat fogja, de nem érdekelt, hogy ki az. Miután lenyugodott a gyomrom, kiöblítettem a számból a kellemetlen ízt, és kicsit megmosakodtam.

- Jól vagy? – kérdezte Bella. Hangjában aggódást hallottam. Bólintottam, és nagyokat ásítottam. Nem hiszem el, hogy megint álmos vagyok.

(Bella szemszöge)

Lizzie jelent meg Carlisle-al az oldalán. Amikor leértek a lépcsőn, Alice megszólalt.

- A WC az első emeleten balra a második ajtó mögött van. – mondta. Először senki sem értette. Egyik percről a másikra történt minden. Lizzie a szája elé kapta a kezét és a wc-hez rohant. Mindenki dermedtem nézte. Én ébredtem fel legelőször a kábulatból. Felrohantam hozzá. Épp a WC fölé hajolt. Megfogtam a haját, hogy ne zavarja. Amikor jobban lett, kiöblítette a száját, és ásított, amin meglepődtem, mert majdnem fél napot aludt, és nemrég kelt fel.

- Jobban vagy? – kérdeztem.

- Igen, köszönöm. Sajnálom, hogy ezt látnod kellett.

- Ugyan semmiség. Velem is ez történt amikor… - a mondat vége a levegőben lógott, a felismerés pedig kegyetlenül hasított belém…



Komit azért ne felejtsetek el írnii!
Puszika