2. A múlt és a jelen szőrnyűségei

- Hogyan váltál… vámpírrá?- nagyon nehezemre esett kimondani a szót… vámpír.
- Húúú, ez egy hosszú történet, de ha szeretnéd, elmesélem, de nem szeretnélek terhelni vele. – eközben Nessie elaludt a kezemben.
- Nem dehogyis. Egy perc, csak lefektetem Renesmee-t. – bólintott, én meg gyors felvittem Edward szobájába, betakartam és becsuktam az ajtót. Mikor visszaértem Jane nem volt sehol.
Leültem a kanapéra és vártam.
- Óóó,ne haragudj csak addig kimentem Esme-hez. Azt hittem tovább fog tartani.- rámosolyogtam ő, pedig visszaült mellém.
- Nos minden 1910 decemberében kezdődött Franciaországban. Amikor 13 éves voltam. Egy szegényes családban éltem édesanyánkkal. Édesapánk elhagyott minket, amikor az öcsém megszületett. Hatan voltunk testvérek. Volt két húgom, ugye egy öcsém egy bátyám és egy nővérem. Pont én voltam a középső gyerek. Tudod, az öcsémhez Mike-hoz nagyon közel álltam. Mindig én vigyáztam rá. A többiek, ők mindig csak magukkal foglalkoztak. Úgy mond én voltam a jó kislány. Vigyáztam a picikre, takarítottam, és amikor anyukám dolgozott vagy nem volt otthon én főztem. Csak épp nem neveltem őket. – itt kuncogott. - Amolyan másodállás volt. De én szerettem. Sokat jártunk kirándulni a közeli erdőkbe is. Valamikor az egész család, valamikor csak az öcsémmel. Nagyon sokat bújócskáztunk. Ez volt a kedvenc játéka. Én is szerettem, mert mindig mosolygott és jól érezte magát. Ha ő boldog volt én is az voltam. Amikor nagyobb lett, 9-10 éves, új barátokat szerzett. Ennek is nagyon örültem, amíg ki nem derült, hogy kiket. A falucska ahol laktunk, nagyon pici volt, így mindenki ismert mindenkit. Sikerült kifognia a legrosszabb bandát. Mindent megrongáltak, tönkre tettek. Megölték a macskákat. Betörtek a házakba értékes tárgyakat, pénzt vittek el.
De ami a legrosszabb volt, gyilkoltak. Éjszaka törtek be abba a házba. A kisbaba külön szobába aludt. Elvitték, és az erdőben végeztek vele. Ezután az emberek nem mertek még az utcára se kimenni. Este minden teljesen kihalt volt. Rettegtek, hogy ők lesznek a következők. Nem tudtuk, hogy miért pont ez a boldog család volt az áldozat, és azt sem tudtuk, hogy miért öltek. Szerencsére az öcsém ekkor még nem volt velük. Rá egy hónapra, hogy csatlakozott hozzájuk. Ez után derült ki, hogy ők voltak, de mivel mindenki kiskorú volt nem tartóztathatták le őket, így „szabad lábon” maradtak. – itt tartott egy kis szünetet. – Nagyon sokszor mondtam neki, hogy csak kihasználják, de nem hitt nekem. Nagyon agresszív lett. Sokszor nekem jött. Verekedett. Éjszakára kimaradt, nem ért haza időben. Itt még mindig félig volt a pohár. Ezután még jobban megváltozott. Erőszakos lett, a többi testvéreivel és anyánkkal is. Egyik este későn jött haza, de az édesanyánk megvárta. Beszélni akart vele. Mikor hazaért, leültette az asztalhoz. Először szépen beszélt, de amikor már nagyon szemtelen lett anyám lekevert neki egy pofont. Szerintem, elkaphatta egy dühroham, vagy nem tudom, de megütötte anyámat, úgy hogy összeesett, és lefejelte a konyhaasztalt. Itt betelt a pohár. Beadta nevelőintézetbe. Ez nagyon fájt. Szörnyű érzés volt, hogy nem lehetett mellettem. De megszoktam. Eltelt kettő teljes év. Az ügy feledésbe merült. A banda feloszlott. Legalábbis mindenki ebben a hitben élt. A nyáron Mike kiszökött az intézetből. Két hétig sehol sem találták. Míg Mike-ot keresték, addig a banda újra összeállt, de a testvéremet nem akarták visszavenni. Elmentem megkeresni és beszélni vele. Meg is találtam, de amit mondtam neki nem hatott rá. Azt mondta, hogy találkozik a barátaival és megbeszélnek mindent. Titokban követtem. Az erdőbe ment. Egy tisztáson jöttek össze. Ott közölték vele, hogy ki van rúgva a csapatból. Mike nagyon hamar dühös lett, és ocsmány szavakat vágott a fejükhöz hírtelen kiindulásból. Ennek meg is lett a következménye – figyeltem Jane arcát. Ha most sírni tudott volna, biztosan zokogna. –Először csak lökdösték, majd ütni kezdték. – folytatta. - Az egyik srác gyomorszájon vágta. Mike összegörnyedve feküdt a földön. Megrugdosták még egy párszor. Még sóhajtott egyet… és vége volt. Halálra verték. Na itt én besokalltam és sírva jöttem elő a bokorból ahonnan az egészet figyelemmel követtem.
Senkivel se foglalkoztam. Ráborultam az öcsémre és utat eresztettem a könnyeimnek.
Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszer csak megszólalt az egyik fiú. Valószínűleg a bandavezér.
- Ó, ne sirasd már ezt a kis szarházit. – mondta és röhögtek. Mindannyian. – Jane nagyon jól utánozta a fiúk hangját.
- Ti ocsmány gyilkosok! Megöltétek az öcsémet. – ordibáltam magamból kikelve. – mondta nekem.
- Ugyan, csak nem olyan fontos, nincs igazam? Hisz bedugtátok az intézetbe. – közölte gúnnyal a hangjában.
- Csak tőletek akartuk megvédeni. – miközben ezt mondtam, odajött mellém és a vállamra tette a kezét.
- Ne érj hozzám te büdös dög. – még mindig kiabáltam és még mindig csak úgy patakzottak a könnyeim. Itt gondolom nagyon felmérgesíthettem, mert felrángatott a földről és lekevert egyet. Itt már tudtam, hogy nincs visszaút. Meg fogok halni. Elkezdett ordítozni. Rugdosott, ütött ahol csak ért. A többiek csak nézték és elégedetten vigyorogtak. Mikor végeztek velem ott hagytak vértócsában feküdve. Magamban elbúcsúztam az egész családtól, barátoktól. Már mindent kezdtem homályosan látni, amikor egy hideg kéz ért a homlokomhoz. Hallottam, hogy két férfi tanakodik, hogy átváltoztassanak- e. Az egyik azt mondta, hogy nem hagyhatnak meghalni. A másik is egyet érett vele. Beszéltek nekem, de nem sokat értettem meg belőle. Valami hideg érintést éreztem az ütőeremnél, majd éles fájdalom hasított a nyakamba. Valaki felkapott az ölébe. Nem tudtam mi történik, csak a szél simogatását éreztem az arcomon. De eközben égtem. Lángoltam. Sikítottam fájdalmamba, kértem, hogy öljenek meg. Pokoli kínzás volt. De ezt Te is tudod. – itt szomorkásan rám mosolygott. – Mikor felébredtem, szagok csapták meg az orrom és minden féle zajt hallottam. Azt hittem csak álmodom. Hírtelen megjelent előttem egy férfi. Aro mentett meg. Igen tudom sokkoló. És képzeld Casius volt vele. Vagyis ő is bele egyezett, hogy vámpír legyek. – fülig érő mosoly terült el az arcán. – Beavattak. Elmondták, hogy mi történt velem. Mivé változtam. Először nem akartam hinni nekik. De meg győztek. Onnantól ők voltak a családom. De most már ti vagytok. – itt mosolyogtam rá.
- Igen mi vagyunk. – öleltem meg. – Nessie alszik. Van kedved vadászni egy picit? Persze ha Edward elenged engem egyedül. – vicceltem. Jane kacarászott.
- Hova kéne, hogy elengedjelek? – kérdezte férjem és a derekam köré fonta a karjait.
- Háááát, apuci vadászni szeretnék, Jane-nel. – mondtam immár vihogva.
- Nem is tudom kislányom. – vette az adást és ő is beszállt a játékba.
- Na de Edward, szerintem elég nagy hogy egyedül menjen. – toldotta meg az egészet Alice. Mindannyian a földön feküdtünk a nevetéstől. Carlisle –ék kis híján néztek minket bolondnak. Amikor lenyugodtunk, megszólaltam:
- Na akkor menjünk egyet vadászni. Jöttök ti is? – fordultam a többiek felé.
- Nem, menjetek csak ketten. – mondta Alice.
- Én beteg vagyok, vagy tényleg a te szádból hallottam ezt? – kérdezte Edward már megint vigyorogva.
- Na szerintem induljunk mielőtt megint ránk jön az öt perc. – azzal adtam egy gyors csókot Edward-nak, és már nem is voltunk a házban.
- Nektek mindig ilyen jó kedvetek van? – kérdezte barátnőm meglepettséggel a hangjában.
- Igen szinte mindig.- bólintottam egyet. Csendben futottunk egymás mellett, amikor megéreztem a zsákmányom ínycsiklandozó illatát. Levadásztam egy hegyi oroszlánt. Miután végeztem Jane-t figyeltem egy faágon ülve, ahogy elkapja zsákmányát és fintorog. Biztos még nem nagyon szokott hozzá az állat vér ízéhez. Miután végzett odaült mellém az ágra.
- Mindannyian a nagy házban éltek? – kérdezte.
- Öm, nem. Mi Edward-al és Nessie-vel nem messze egy kis házikóban. Nagyon otthonos. A mi stílusunk. Alice, Esme és Rosalie rendezték be, gondolom. A gyerekszoba is nagyon aranyos.
- Gondolom Alice elintézte a ruhás szekrényedet. – erre csak vágtam egy fintort.
- A ruhás szekrény nagyobb, mint a hálószoba. Tele van olyan göncökkel, amit soha nem vennék fel. De hát Alice ilyen. És én így szeretem.
- Ha már ennyit meséltél a házatokról, megmutatod? Vagy kulcs kell hozzá?
- Nem, a kulcs mindig itt van nálam. – ütöttem meg a zsebem. Gyere, menjünk – elindultunk, kicsit lassabb tempóban. Én eközben elgondolkodtam.
Mikor odaértünk, Jane halkan sikkantott egyet. Felnéztem. A látvány, ami ott fogadott, rémületbe ejtett. Előkaptam a telefont és tárcsáztam a jól ismert számot.
- Edward, azonnal gyertek ide!