10. fejezet - Viszonylag nyugis nap...

Hát, megint itt! Mostanában elég gyakran jönnek a frissek, nem? Hát, élvezzétek ezt ki mert jövő héttől nekem is suli, és sajnos ritkábban lesz friss. :( Na de a fejezetről: viszonylag nyugis, szerintem egypicit fura, megint gonosz voltam ( a vége miatt). Remélem tetszik!! '0 komi ne felejtsétek, és ha megvan a 10 attól még ugyanúgy írhattok!! És köszönöm azoknak, akik rendszeresen írnak!!! Na vége a litániának!! Jó olvasást! Pux: Lyly

Azonnal felrohantunk hozzá Edward-dal és Carlisle-al. Lizzie éppen az infúzió csövét próbálta kitépni a csuklójából.

- Na, azt már nem. – rohantam oda hozzá és lefogtam, addig Carlisle és Edward előkészítették a felszereléseket a rutin vizsgálathoz.

- Nem kéne neki nyugtató? – kérdeztem Carlisle-t.

- De, mindjárt be is adom neki. – eközben Lizzie teljesen magához tért.

- Hol vagyok? Bella? – nyöszörögte.

- Igen, én vagyok. Itt vagy a Cullen házban. Emlékszel mi történt?

- Igen azt hiszem. Egy szőke vámpír megtámadott. Megharapott, és azt hiszem ekkor elájultam. Aztán a tűz marni kezdte a testemet, utána pedig hírtelen elmúlt. És utána csak a sötétség. – suttogta erőtlenül.

- Miért sikoltottál, fáj valamid? – faggattam.

- Arra keltem, hogy szúrást érzek a hasamban. Úristen, a babám, ugye jól van, nincs semmi baja ugye? – próbált felülni, de vissza nyomtam az ágyra.

- Nem, szerintem nincsen semmi baja, de Carlisle mindjárt megvizsgál.

(Lizzie szemszöge)

Rosalie-val kint beszélgettünk az udvaron. Megígérte, hogy ott segít, ahol tud, bár ahogy észre vettem, nem igazán kedvel. Hírtelen hátulról egy lökést éreztem, aztán egy szőke vámpír nő elterített a földön. Hallottam, hogy Rose kiált neki valamit, de nem tudtam rá koncentrálni, mert a lány belemart a kezembe. Tűz árasztotta el a testemet. Lángolni kezdtem, éreztem, hogy lassan elárasztja a testem. Sikítani nem mertem, mert féltem, hogy csak még jobban fájni fog. A tűz először a fejemet majd egyre lejjebb haladva az egész testemet marni kezdte. Lángoltam, azt kívántam, hogy valaki észreveszi, hogy ég a testem, és eloltja, de nem így történt. Azt hittem, hogy soha nem lesz vége ennek a kínzásnak, de hirtelen mintha ollóval vágták volna el, elmúlt. Aztán elmerültem a sötétségben. Csak lebegtem, lebegtem az öntudatlanságban. Meghaltam. Aztán hírtelen éles szúrást éreztem a hasamban. Felsikoltottam fájdalmamban. Nem, ez nem lehet a Mennyország, ahhoz túl fájdalmas. Éreztem, hogy valami csőféleség lóg ki a kezemből. Odakaptam, hogy kitépjem, de valaki elkapta a csuklóm.

- Na, azt már nem. – Bella? Ő? Akkor nem haltam meg? Aztán megint megszólalt csilingelő hangján.

- Nem kéne neki nyugtató? – kérdezte valakitől.

- De, mindjárt be is adom neki. – válaszolta valaki, valószínűleg Carlisle. Ne, csak tűt ne!

- Hol vagyok? Bella? – kérdeztem gyengén.

- Igen, én vagyok. Itt vagy a Cullen házban. Emlékszel mi történt?

- Igen azt hiszem. Egy szőke vámpír megtámadott. Megharapott, és azt hiszem ekkor elájultam. Aztán a tűz marni kezdte a testemet, utána pedig hírtelen elmúlt. És utána csak a sötétség. – suttogtam erőtlenül.

- Miért sikoltottál, fáj valamid? – faggatott aggodalmasan.

- Arra keltem, hogy szúrást érzek a hasamban. Úristen, a babám, ugye jól van, nincs semmi baja ugye? – jutott eszembe hírtelen a legfontosabb dolog az életembe, próbáltam felülni de Bella visszanyomott a párnára.

- Nem, szerintem nincsen semmi baja, de Carlisle mindjárt megvizsgál.

- Rendben. – Carlisle kiküldte Bellát és Edward-ot , mert ő is benn volt. Ahogy kettesben maradtunk Carlisle kérdéseket tett fel nekem.

- Nos, most megröntgenezlek, meg csinálunk egy ultrahangot is. Jó? – csak bólintottam.

- Akkor kezdjük az ultrahanggal. Most hideget fogsz érezni. – rátett a hasamra valami zselés anyagot és egy valami karféleséget elkezdett húzogatni a hasamon. A képernyőt fürkésztük mind a ketten. Amit láttam, szó szerint lesokkolt. Két kis fejet mutatott a tv.

- Carlisle, én ezt nem értem. Miért két fej van a képernyőn? Vagy a látásommal van valami baj? – kérdeztem kétségbe esve.

- Nem, a látásoddal minden rendben, de örömmel közlöm veled, hogy ikreid lesznek. – mi, ne, de, jaj de jó, vagy nem?

- Azta, én Carlisle kérlek válaszolj őszintén. Bele fogok halni a szülésbe? Hisz a gyerekek félig vámpírok. Túl erősek lesznek, vagy nem?

- Már vártam ezt a kérdést, és meg kell mondjam nagyon okos lány vagy. Ami azt illeti, hogy meg fogsz-e halni, az rajtad múlik. Csak úgy élheted túl, ha vámpír leszel, de ha nem szeretnél, akkor…

- Ne, vagyis ne mond ki, természetesen vámpír leszek, egy kicsit mindig is az akartam lenni. – mosolyogtam rá.

- Ennek örülök, mármint, hogy így állsz hozzá. A gyerkőcöknek semmi baja, jöjjön az anya. Most meg fogom röntgenezni a hasad. Nem akarlak megijeszteni, de valószínűleg eltört egy két bordád. Bellánál is így volt, de meggyógyult igen hamar.

- Úristen, ez durva. Akkor gondolom, az elkövetkező kilenc hónapban nem sokat járhatok a lábamon.

- Nem teljesen, szerintem max. két-három hónap lesz, mivel félig vámpírok, gyorsan fognak nőni. – hírtelen beindult a rongen gép nagy búgással, észre sem vettem, hogy már itt is van.

- Na, mi a diagnózis? – nevettem rá, de meg is bántam, mert megint megfájdult a hasam.

- Au. – nyögtem fel.

- Fáj valamid?

- Igen a hasam.

- Igen, elvan törve két bordád. De hamarosan meggyógyul. Most pihenj nagyon sokat. Én hagylak is. De szerintem mindig lesz társaságod. – már indult volna ki, de én utána szóltam.

- Carlisle

- Hmmm?

- Köszönöm. – rám mosolygott és kiment. Alice száguldott be Bellával az oldalán.

- Jaj, nem is tudod, mennyire aggódtunk érted. – nézett rám Alice.

- Választottál már neveket? – kérdezte Bella.

- Ami azt illeti igen. Kislánykoromban eldöntöttem a neveket, és ragaszkodom hozzá. – nevettem.

- Na, halljuk. – mondta Alice.

- Ha fiú, lány páros lesz akkor Alexa és Christopher, ha két lány akkor Alexa és Shelley, ha két fiú akkor Christopher és Mattew.

- Ez mind nagyon jó választás. – mondták mind a ketten.

- Szerintem is. – válaszoltam, és ásítottam egy nagyot. Hipp-hopp álomba merültem. De nagyon boldog voltam. Álmomban egy kis fiút és egy kislányt láttam, kézen fogva sétáltak nevetve, és ekkor a házból kilépett egy gyönyörű nő. Hófehér bőre és gyönyörű arany barna szeme volt. És rádöbbentem, hogy ez a gyönyörű nő én vagyok vámpírként. Amikor megláttak az apróságok oda rohantak hozzám.

- Anya. – harsogták.

- Sziasztok, mit csináltatok itt kint? – kérdeztem tőlük kedvesen, anyai szigorral, mégis hangom tele szeretettel. – Nagyon csendben voltatok.

- Csak sétálgattunk, meg játszottunk.

- Ahh, értem. Menjünk vadászni? – kérdeztem a csöppségektől.

- Igeen. – kiáltották boldogan.

- Mi ez a nagy öröm? – kérdezte egy férfi, aki épp a házból jött ki, mögém lépett átkarolta a derekam és adott egy puszit. És ez a férfi Damon volt.

- Csak vadászni megyünk, velünk tartasz?

- Kérlek apa, gyere velünk. – kérte a kislány kedvesen.

- Igen gyere, úgy nem az igazi. – kontrázta a kisfiú.

- Hát akkor induljunk. – mondta, megcsókolt engem, kézen fogott és a gyerekekkel elindultunk vadászni…

Mosolyogva keltem, fel, mégis furcsa érzésem volt. Én és Damon? Boldogan? Hát ez furcsa… Aztán visszabóbiskoltam.

(Bella szemszöge)

Amíg Lizzie aludt, azon töprengtem, hogy mit mondjak anyámnak. Elég feszült voltam és ezt Edward észre is vette.

- Mi a baj kedvesem? – kérdezte tőlem Edward.

- Csak félek, hogy anyu hogy fogja fogadni a dolgokat.

- Hát, az mindjárt kiderül. Tessék – adta a kezembe a telefont. Félőn néztem rá, mire ő megereztette a kedvenc féloldalas mosolyomat bíztatásképp. Tárcsáztam a számot, és két csengés után felvette anyám a készüléket.

- Igen? – szólt bele.

- Szia anya, Bella vagyok…