11. fejezet - Őrlődés az árral...

Hali! Bocsi, hogy nem duplát hoztam, de nem bírtam, ki, hogy ne tegyem fel!!! Szerintem vagy a héten vagy a jövő hét elején jön a kövi! :D Jó olvasást Lyly 10 komi!!!!

- Szia, anya Bella vagyok.

- Oh, kicsim, te vagy az? Jaj, az esküvő óta nem beszéltünk, mondta Charlie, hogy valami súlyos betegséget kaptál, jól vagy? Oh, drágám, én annyira aggódtam, úgy hiányzol, mesélj, mi van veled vagyis öhhm… veled, Edwarddal és a családdal? – hadarta a telefonba, de a hangján érezni lehetett, hogy nagyon szomorú, lehangolt… és nem tudtam, hogy miért.

- Szia, anya, köszi, jól vagyok és család is meg van, mindenki üdvözöl. Te is hiányoztál, de történt valami? Olyan szomorúnak tűnsz. – aggodalmaskodtam.

- Ugyan drágaságom, nincs semmi baj. Dehogyis mi lenne? De mesélj, mi volt, hogy vagytok?

- Tényleg jól vagyunk, és arra gondoltunk, hogy… - ránéztem a családomra, de ők csak bólintottak, Nessie pedig értetlenül pillantott hol rám, hol az apjára. Nem értette a helyzetet.

- hogy van- e kedved eljönni hozzánk? Most a hétvégén. És itt lehetnél egy két hétig, vagy ameddig szeretnél. – a temetést nem akartam neki emlegetni, mert nincs neki arra szüksége, hogy idegeskedjen az úton.

- Az nagyon jó lenne, már úgy hiányoztok.

- óóó, ez nagyszerű, alig várom. De viszont arra fel kell készülnöd, hogy a betegség óta nagyon sokat változtam. De a régi Bella is maradtam egyben.

- Ezt, nem értem… de majd meglátjuk. Majd még beszélünk. Szia, szeretlek.

- Szia, én is szeretlek. – és kinyomtam a telefont. Nagyot sóhajtottam. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogja kezelni az egész helyzetet. Kicsit féltem ettől az egésztől, és a hangja… olyan szomorú és letört volt. Nem értem. A gondolataimból kislányom hangja szakított ki.

- Anya kivel beszéltél? – ránéztem Edwardra, de láthatólag ő sem tudta mi tévők legyünk. Nagyot sóhajtottam, felvettem Nessie-t az ölembe és leültem vele a kanapéra, Edward mellénk, a többiek pedig udvariasan távoztak.

- Az anyukámmal. – adtam neki az egyszeri választ a kérdésére.

- Értem. – de látszott rajta, hogy nem érti.

- Az én anyukám a te nagymamád, mint például Esme. Ő jön hozzánk a hétvégén, de ő nem tudhatja, hogy a lányunk vagy, rendben? Neki is azt a mesét fogjuk mondani, amit másnak. Persze, te nyugodtan hívhatod nagymaminak, ugyanúgy viselkedhetsz vele, mint Esme-vel de Renée nem tudja, hogy mi vámpírok vagyunk, szóval előtte nem szabad ilyesmiket mondani, hogy mennyünk vadászni. Oké?

- Igen anya, értem. Már várom, hogy megismerhessem. – mondta mosolyogva. Ránéztem Edward-ra de ő csak a fejét forgatta. Nessie elment játszani, mi pedig elindultunk fölfelé. Alig léptem kettőt, Edward az ölébe kapott, és a régi szobájának arany huzatos ágyán kötöttünk ki. Szerelmem fölém hajolt, én pedig rá mosolyogtam, vagyis inkább vigyorogtam.

Arca vészesen közeledett felém, én pedig vártam, hogy ajkunk összeforrjon. Szemem becsuktam és vártam, de nem történt semmi. Úgy 2 perc után felnéztem és egy vigyorgó Edwarddal találtam szembe magam.

- Csak nem szeretnél valamit? – kérdezte suttogva.

- Téged. – mondtam szintén suttogva. Ekkor szenvedélyesen megcsókolt én pedig beletúrtam a hajába. Épp a fölsőm szakadt volna le rólam, Alice legkisebb örömére, mire Edward megmerevedett.

- Jön Nessie. – nagyot sóhajtottam és adtam egy gyors puszit a szájára.

- Szeretlek. – mondtam neki.

- Mindennél jobban. – mosolygott rám halványan. Gyors felültünk az ágyon és természetes helyzetben vártuk pici lányunk. Fél perc múlva nyílt az ajtó, és Nessie robogott be rajta.

- Anya, apa elmegyünk vadászni? – kérdezte boldogan.

- Persze. – válaszoltuk kedvesemmel egyszerre.

- Kösziiii. – ugrott a nyakunkba. – Gyertek, induljunk. – fogott minket kézen és rángatott ki a szobából. Ahogy kiértünk, elengedett minket, és énekelve ugrándozott lefelé a lépcsőn.

- Apával és anyával vadászni megyünk, apával és anyával vadászni megyünk. – ahogy leértünk a nappaliba Emmett csillogó szemekkel próbálta győzködni valamivel Nessie-t… sikertelenül.

- Nem, nem jöhetsz Emmett bátyó. Majd máskor. – pimaszkodott vele a kis tünemény és kiöltötte szeretett nagybátyjára a nyelvét. Mi csak nevetve néztük a lépcsőről őket. Igen vicces látványt nyújtott, ahogy egy nagydarab „medve” próbálja győzködni a nála 10x kisebb gyereket.

- Na, induljunk. – mondtam és kézen fogtam Nessie-t.

- Bella… - szólt a hátam mögül nevelő apám, amikor kiléptünk az ajtót.

- Tessék? – mosolyogtam rá.

- Mi előtt elmennétek, beszélhetnénk? – nézett rám bocsánat kérően.

- Persze. – felmentünk az irodájába.

- Annyit szeretnék kérdezni, hogy édesanyádat avassuk- e be a vámpír életbe.

- Nem tudom, igazából azt szeretném, hogy tudja, de azt is szeretném, hogy ne féljen tőlünk. – válaszoltam szomorúan.

- Rendben. Megértem. Akkor viszont Lizzie-t át kéne vinni a ti házatokba, hogy Renée-nek ne kelljen magyarázkodni.

- Igen, ez jó ötlet. Segítsünk?

- Nem, nem kell, majd a fiúk segítenek. Mellesleg, megint kómában van. Elég rosszul viseli.

- Úristen, ez nem túl jó. Mikor vesztette el az eszméletét? Nem hal bele ugye? Édes Istenem, csak legyen minden rendben.

- Nem bizony, nem túl jó, ami a kérdésedet illeti, nincs életveszélyes állapotban, csak nehezen viseli a fájdalmat, nem lesz itt semmi gond, de szerintem menjetek, mert Nessie kezd türelmetlen lenni.

- Oké, szia, de biztos ne segítsünk? Minden rendben lesz?

- Nem menjetek, jó szórakozást, és Bella, nyugodj meg.

- Köszi. – az ajtóba leérve mondtam, hogy mehetünk. Az erdőben Nessie előttünk futott, mi pedig lassan utána… ujjaink egymásba fonódva… soha nem gondoltam, hogy egyszer ennyire boldog lehetek. Vagy talán mégsem, hisz apám halott, anyám előtt titkolózni kell, belülről éget a gyász, egy lány haldokol, egy ártatlan lány, akinek egy magunk fajta keserítette meg az életét… Egy szarvas csordába botlottunk. Nessie örömmel fitogtatta, hogy milyen ügyesen vadászik, aranyos látványt nyújtott. Visszafelé, lányunk már elfáradva aludt békésen szerelmem karjaiban. Útközben nem szóltunk egymáshoz, csak élveztük a csendet, ami körülvett minket. A mi kis családunkat… Kis ideig sikerült elfelednem a problémák tömkelegét, ami körülvett, de ahogy beléptünk a házba, minden úgy hasított az elmémbe, mint a villámcsapás. Lizzie… anyám… apám… minden, minden annyira összevág, én azt hittem, hogy ezen túl, boldog életünk lehet majd, elintéztük a Volturit, Legyőztük James-t, Victoriát. Erre ez, a baleset, egy szegény elesett lány, akit ráadásul megerőszakoltak… Felvittük Nessie-t Rose-ék szobájába… lefektettük. Mosolygott álmában, legalább ő boldog, mert ha ő az én is az vagyok, egy kicsit… Pár pillanatig csendben figyeltük szuszogó lányunk, aztán elindultunk Edward szobája felé. Amikor odaértünk, kinyitotta nekem az ajtót, én beléptem a csendes szobába, ő pedig becsukta a hátunk mögött az ajtót. Ledőltem az ágyra, de nem mozdultam. Edward meghökkenve figyelt az ajtóból.

- Mi a baj pici buta Bellám? – jött oda hozzám. Ez a megszólítás előcsalogatott belőlem egy halvány mosolyt. Nem válaszoltam. Végig húzta márvány ujját az arcomon.

- Mi bánt? – nem bírtam tovább. Muszáj volt valakinek kiönteni a lelkemet. Elvégre erre való a lelki társ, a szerelmed. Ráemeltem fátyolos szemeimet.

- Én ezt nem bírom Edward. – dőltem neki kemény mellkasának. Az érzelmek végre felszínre törtek. Zokogtam, szenvedtem kedvesem karjaiban, de Ő megértő volt. Megvárta, míg lenyugszom. Nagy nehezen megszólaltam.

- Annyi minden zúdult a nyakamba… Apám, Renée, Lizzie. A temetéssel sehogy sem állunk. Anyám semmit nem tud rólunk, Lizzie pedig… - hírtelen ugrottam talpra. – PEDIG HALDOKLIK? ÉRTED? HALDOKLIK. – ordítottam a képébe. – MINDEN RÁM ZÚDÚL. NEM SEGÍT SENKI! - összerogytam. Edward persze még időben elkapott, mellkasára húzott és ringatni, vigasztalni kezdett.

- Ssss, nincs semmi baj, nyugodj meg. – annyira kikészültem, hogy szólalni nem bírtam. Majd negyed óra őrlődés után elnyökögtem azt a pár szót, amit már rég elkellett volna mondani életem párjának:

- Én… sajnálom, tudom, hogy szánalmas vagyok. – szipogtam. – Nem haragszom rád… Szeretlek…