8. fejezet - Kegyetlen az élet...

(Bella szemszög)

Másnap reggel elmentünk vadászni Edward-dal, amíg Nessie aludt. Szótlanul rohantunk egymás mellett, amikor hírtelen megtörte a csendet.

- Szerinted most mi lesz Lizzie-vel?

- Fogalmam sincs. Reménykedünk, hogy kitart, és nem hal bele. – vontam vállat idegesen.

- Bár kicsit félek, mert Jane nem tudja, hogy Lizzie itt van. Nem tudom, hogy fogja bírni. Most már három hete, hogy visszament Volterrába a testvéréhez. Lassan szerintem visszajön.

- Ha visszajön. Meglehet, hogy Aro-ék rábeszélték, hogy maradjon. – mondta Edward elgondolkozva.

- Azt kétlem, azt mondta, hogy jól érzi magát nálunk, és különben is Alice látná, ha visszajön. – ezután megéreztük egy csapat szarvas illatát. Edward négyet én pedig hármat kaptam el. Visszafelé egy szót sem szóltunk egymáshoz, viszont a házba belépve Nessie sétált felénk álmosan a szemeit dörzsölve.

- Anya, apa – ásítás – hol voltatok?

- Csak vadászni. – bólintott és elindult a konyha felé, gondolom, hogy Esme csináljon neki reggelit. Mosolyogva néztük, ahogy távolodik. A nappaliban Carlisle-t kerestem, és meg is találtam a fotelben, miközben egy tudományos könyvet olvasott.

- Carlisle – mondtam, mire felnézett

- Szia, Bella, mondjad

- Lizzie hogy van?

- Most alszik, de ha gondolod, felmehetsz hozzá csak csendben. – bólintottam, és megindultam felfelé a lépcsőn. A vendégszoba előtt megálltam, és hallgatóztam, hogy alszik- e, de mivel nem hallottam szuszogást, bekopogtam. Egy halk szabad után benyitottam. Lizzie már felöltözve, állt az ablak előtt és a tájat kémlelte.

- Jó reggelt. Te mikor keltél fel? – kérdeztem tőle kedvesen, mire megfordult, és rám mosolygott.

- Szia, már vagy fél órája fent vagyok csak muszáj volt egy kicsit gondolkodnom. – mondta szomorkásan, de mégis boldogan.

- Szeretnél beszélgetni? Nekem bármit elmondhatsz. – kérdeztem, mert tapasztalatból tudom, hogy néha jól esik, ha kiadhatjuk magunkból azt, ami zavar vagy bánt.

- Hát nem is tudom. Annyira meglepett, hiszen még én is gyerek vagyok. Nem tudom, hogy hogy fogom viselni ezt az egészet. – mondta.

- Majd mi segítünk. – mondtam, odamentem hozzá és megsimogattam a vállát.

- Köszönöm. – suttogta, és utána néma csendbe burkolózott. A csendet egy korgó gyomor hangja szakította félbe.

- Te éhes vagy. Gyere Esme biztos csinál neked valamit.

- Uh, köszi, az jó lesz. – elindultunk a konyhába, de Alice utunkat állta.

- Jesszusom Lizzie mi ez a gönc rajtad. – Lizzie meghökkenve állt, én meg egy szúrós pillantással díjaztam Alice-t. – Gyere, keresünk neked valami divatos ruhát.

- Alice kérlek, hagyd, had egyen először.

- Legyen. – fújtatott dühösen. – De utána tényleg keresünk neked valamit, és Bella neked sem ártana.

- Elég legyen. Gyere Lizzie. Végre leértünk a konyhába. Esme már rántottával várt minket, vagyis Lizzie-t.

- Hogy vagy kicsim? - kérdezte tőle.

- Köszönöm, jól. – válaszolta Lizzie félénken. Magukra hagytam őket, hadd beszélgessenek egy kicsit. Egy hang csapta meg a fülemet, miközben a nappali felé közeledtem.

- Na, apa kérlek. Emmett bácsi vigyázni fog rám. Na, kérlek, légyszi, légyszi. Nem maradunk sokáig. Ígérem. Kérlek.

- Kérdezd meg anyádat is. – épp itt léptem be a nappaliba, és hát mit ne mondjak vidám kép fogadott. Edward a kanapén Nessie az ölébe kuporodva, és édes hangon úgy próbálta meggyőzni az apját valamiről.

- Miről kérdezzen meg? – kérdeztem vigyorogva.

- Jaj, anya hadd menjek el Emmett bácsival vadászni, kérlek! – mondta nekem is ugyanolyan édes hangon. Edward-ra néztem, mire csak picit bólintott.

- Legyen, de nem mész messze, úgy hogy Emmett mindig lásson. És Em, vigyázz rá. – mondtam szigorúan.

- És nem birkóztok. – szólt közbe Edward.

- Oké, megértettük, gyere Nessie. – röhögött Emmett és kézen fogva Nessie-vel elmentek vadászni. – Mosolyogva néztem utánuk, amikor megcsörrent a telefon. Carlisle-t hívták a kórházból. Charlie-val volt valami. A gondolataimból Carlisle hangja zökkentett ki.

- Bella, Edward Esme, Alice, Jasper, gyertek velem a kórházba, Rosalie, te maradj itthon Lizzie-vel.

- De…- szólt volna közbe Rose, de Carlisle leintette.

- Indulás. – futva tettük meg az utat a kórházig, úgy hogy nem is tudtuk, hogy miért jöttünk.

(Carlisle irodájában)

- Bella, szeretnék veled beszélni. – megijedtem.

- Charlie-nak ma délután leállt a szíve. Sajnos, nem tudták megmenteni. – fel sem fogtam azt, amit mondott.

- Ne, nem, nem képtelenség. Azt mondtad, hogy túl fogja élni. Hogy erős, nem sokára kiengedik. Ne, nem, nem, nem. Nem lehet. Nem hallhatott meg. –zokogtam könnyek nélkül.

- Bella figyelj rám, kérlek. Charlie-nak nagyon gyenge volt a szíve mindvégig. Kevés esély volt rá, hogy túlélje. – már az egész család körülöttünk volt.

- De… nekem nem… hazudtál nekem?

- Bella, csak a te érdekedben. Edward-dal úgy beszéltük meg, hogy…

-Mi? – Edward felé fordultam. – Te is tudtál erről? És hazudtál nekem? Ezt nem néztem volna ki belőled Edward Cullen. Se belőletek. – fordultam a többiek felé. - Azt hittem, a családom vagytok. Hogy mindig igazat mondunk egymásnak. Bízunk egymásban, nincsenek titkaink. Ezt nem gondoltam volna rólatok. – üvöltöttem a képükbe. Mindenki lehajtott fejjel tanulmányozta a cipőét.

- Én… kicsim… sajnálom, csak a te érdekedben tettük. – közelített felém Edward.

- Ne, ne érj hozzám. Én… most… be szeretnék menni Charlie-hoz.

- Rendben, gyere. – mondta Carlisle, és elvezetett apámig. – mikor megláttam, ahogy ott fekszik, elfehéredve, merev testtel, úgy nézett ki, mint aki aludt.

- Apu zokogtam csendesen. Odamentem hozzá, és leültem mellé. Ráborultam, és csak sírtam könnyek nélkül. Úgy éreztem, a szívem egy darabja örökre elveszett, és a hiányát semmivel sem lehet pótolni. Nem lesz, aki majd átölel, és azt mondja „Jól van Bells, nincs semmi baj”, nem lesz, aki elküldi Edwardot a másvilágra mérgében. Nem lesz, aki úgy fogadja Nessie-t hogy „Gyere ide a nagypapihoz”. Elvesztem. Életem egyik legfontosabb személye hagyott itt. Milyen rég mondtam neki, hogy szeretem, remélem tudja. Egy hideg kezet éreztem a vállamon.

- Bella, én úgy sajnálom. – felálltam és életem értelme felé fordultam.

- Én sajnálom Edward, tudod, hogy nem gondoltam komolyan. És a többiek is, én… – sírtam, miközben Edward-nak dőltem.

- Sss, nincs semmi baj, nem haragszunk rád, tudjuk, hogy nem gondoltad komolyan. – nyugtatott, miközben a hátamat dörzsölte. Így álltunk, majdnem negyed órán keresztül.

- Gyere, menjünk haza.

- Rendben – szipogtam – csak egy pillanat. – odamentem apámhoz adtam a homlokára egy puszit.

- Szeretlek. – suttogtam, és azt vártam, hogy válaszoljon, de nem szólt semmit. Ekkor fogtam fel igazán, hogy nincs többé, meghalt, kész vége. Megint elkapott a síró görcs.

- Gyere, Bella. Minden rendben lesz. – jött oda hozzám Edward, és kifelé tolt a kórteremből. Kint várt az egész család.

- Én sajnálom, nem…

- Tudjuk, gyertek menjünk haza. – mondta Alice…

Lassan futottunk hazafelé. Esme jött mellém.

- Jól vagy drágám? – kérdezte.

- Egy kicsit jobban, köszönöm, és én tényleg sajnálom.

- Nincs semmi baj. – az út további részében senki sem szólt hozzám, sőt egymáshoz se.

Engem pedig belülről égetett a gyász.

A ház felé közeledve hallottuk, hogy Rose kiabál valakivel.

- Ne tedd ezt.... tudom, hogy csábító...de..

Majd egyszer csak Lizzie éles sikolyát meghallva olyan gyorsan szágúldottunk haza, amilyen gyorsan csak tudtunk. Lizzie-t megharaptál. Méghozzá Jane volt az...

Most különösen kiváncsi vagyok a véleményetekre! Lehet JÓ és ROSSZ is. Komizzatok, és ne feledjétek 10 vélemény után jön a kövi!!!! Ja és bocs, hogy késtem...

Pux:Lyly