9. fejezet - A halál küszöbén

Emmett, Jasper és Edward rögtön lerángatták Jane-t Lizzie-ről, mi pedig odarohantunk hozzá.

- Esme, hozd ide az orvosi táskámat. – utasította Carlisle Esme-t.

- Bella, bírni fogod? – kérdezte tőlem.

- Persze, de mit tegyünk vele? A méreg a szervezetébe jutott. Már nincs sok idő.

- Egyértelmű, ki kell szívni a mérgét. – miközben a kérdésemre válaszolt, hátra tekintettem Jane-re. Az apró lány hörögve próbálta kitépni magát Emmett vas markai közül, sikertelenül. Hírtelen ötlettől vezérelve Carlisle felé fordultam, de eközben Esme is megérkezett.

- Kiszívhatom én a mérget? – kérdeztem, mire ő döbbenten nézett rám.

- Bella, ez… nem hiszem…

- Bízz bennem!

- De le fogsz tudni állni?

- Ha Edward letudott, akkor én is, tudod, hogy nagy az önuralmam, és már nem vagyok újszülött.

- Legyen, de ha szólok, vagy tisztának érzed a vérét, állj le!

- Rendben.

- Kezdhetjük? – bólintottam. Carlisle lefogta, én pedig lány fölé hajoltam, a kezét a számhoz emeltem, és ajkamat a sebre tapasztottam. Ahogy a vér ízét megízleltem, az agyamat elöntötte a vörös köd, de nem teljesen, egy kis tudat alatti részem tudta, hogy mi a kötelességem, de nem tudtam leállni. Életemben először kóstoltam emberi vért, de most már értem, hogy Edward miért volt velem mindig annyira óvatos. Ahogy az édes nedű folyt le a torkomon, elöntött a mámor. Csak ittam, ittam, nem tudtam, hogy mikor tiszta a vére, abban a percben nem is tudtam rá koncentrálni. Lizzie próbálta elrántani a kezét, de a világ minden kincséért sem eresztettem volna el, csak oltani akartam a szomjúságom. A háttérből hallottam, hogy Edward rám kiált, és Carlisle is szólongat, hogy ideje lesz leállnom. Kezdtem felfogni azt, amit mondanak, de a jobb vállamon ülő kis ördög megszólalt.

- Ugyan Bella, ne hallgass rájuk, ez csak egy törékeny kis emberke, még több bajt okozna csak. Élvezd a vért. – viszont ugyan ekkor a bal vállamon egy csöppnyi angyalka jelent meg.

- Na de Bella, gondolkozz. Vegetáriánus vagy elfelejtetted? Nem ölhetsz! Nem! – csak ez a két szót harsogták: „VÉR” „KÖTELESSÉG” „VÉR” „KÖTELESSÉG” Végül a jobbik felem győzött, és nehezen de eltaszítottam magamtól Lizzie élettelen karját. Úgy lihegtem, mint aki századszorra futotta le a maratont.

- Oh, Bella. – nyögte Edward. Késő, elkéstem, megöltem. Ne. Gyilkos vagyok, nem tudtam időben leállni. Nem hallottunk szívdobogást, síri csend honolt körülöttünk. Aztán egyszer csak, nagyon halkan, de megdobbant a szíve. Először nagyon lassan, aztán egyre erősebben és gyorsabban. Aztán, két nagyon gyors ütemet is meghallottunk, Lizzie igen csak nagyra hasa felől. Értetlenül néztünk egymásra. Mi ez? 2 ütem? De az lehetetlen. Képtelenség.

- Oh, Bella, annyira büszke vagyok rád. – ölelt magához hirtelen szerelmem. Elmosolyodtam, de aztán eszembe jutott Charlie, és átkoztam magam, hogy hogy lehetek boldog, amikor apám meghalt. Meghalt, nincs többé. Elkezdtem zokogni könnyek nélkül. Oda bújtam Edward-hoz. Carlisle eközben bevitte Lizzie-t, és Jane is lenyugodott. Apró lábak kopogását hallottam.

- Anya… Apa képzeljétek mit… - Nessie rohant oda hozzánk, de ahogy meglátta, hogy tiszta idegroncs vagyok elhallgatott, aztán ismét megszólalt.

- Anya, mi történt? – kérdezte szomorúan, mire én ráemeltem fátyolos szemeimet. Kibújtam Edward öleléséből, és kinyújtottam felé a kezem.

- Oh, Nessie, gyere ide. – szótlanul beleült az ölembe, és hozzám bújt. Az egész lényéből áramlott a sajnálat és a szomorúság.

- Anya, anya mi történt? – kérdezte kétségbe esve. Az apjára emelte tekintetét, és kérdőn nézett rá.

- Majd ő elmondja. – válaszolta neki suttogva. Nem akartam őket így látni… hogy gyötrődnek miattam, ezért belekezdtem.

- Kicsim, ugye tudod, hogy a papa benn van a kórházban.

- Igen, de hamar jól lesz, és nemsokára kijöhet, és akkor mehetünk majd hozzá.

- Nem, sajnos, nem jön ki a kórházból. – mondtam elcsukló hangon.

- Miért? – esdeklően néztem Edward-ra, mert tudtam, hogy nem tudnék egyetlen értelmes mondatot sem mondani.

- Figyelj Nessie – kezdte kedvesem. - a papa – vett egy nagy levegőt. – az angyalokkal van, és nem jön vissza többé. Soha. De tudnod kell, hogy mindig is szeretett téged, anyukádat, és minket is, és mindig is szeretni fog. – Nessie seperc alatt felfogta a hallottakat, és egy könnycsepp gördült le az arcán.

- Hé, ne sírj, a papi jó helyen van. – mosolyodtam el egy kicsit.

- Biztos? – kérdezte el-elcsukló hangon.

- Biztos. – jelentettük ki egyszerre Edward-al.

- Gyertek, menjünk, be. – tápászkodtam fel a földről.

A házban, nagy csend uralkodott.

- Hahó, hol vagytok? - kérdeztem. Alice táncolt a lépcsőn lefelé.

- Lizzie a könyvtárban van infúzióra kötve, Jane pedig a szobánkban emészti magát.

- Oh, értem. Én felmegyek Lizzie-hez, ti pedig vígasztaljátok meg Jane-t. – mondtam, és már ott sem voltam, viszont a könyvtár előtt lelassítottam.

- Gyere Bella. – szólt Carlise, biztos hallotta, hogy jövök. Halkan léptem be a szobába. Egy lányt láttam magam előtt, nagy pocakkal, teli horzsolással, infúzióra kötve és egy nagy éktelenkedő harapásnyommal a bal csuklóján.

- Oh, Istenem, hogy van? – kérdeztem suttogva, de a hangomból csak úgy sütött az aggodalom.

- Csak horzsolásai vannak, szerencsére, a babák jól vannak, pár nap és rendbe jön, de Bella, hogy tudtál pont akkor leállni amikor kellett?

- Ez… most nem lényeg. Azt mondtad BABÁK?

- Ja, ó igen. Képzeld, ikrei lesznek. Tudod akkor is hallottuk, amikor kint voltunk, - Mi? Juj, de jó? Ikrek? De…

- De Carlisle, ha én majdnem belehaltam egy rendes szülésbe, akkor vele mi történhet? Kettő baba, sokkal nagyobb veszélyt jelent.

- Igen, ezen én is gondolkoztam, és őszintén fogalmam sincs. Nem gondoltam volna, hogy egy vámpírnak ikrei is lehetnek.

- Huhh, milyen jövő elé nézünk… - mormoltam alig hallhatóan.

- Tessék?

- Semmi. Különben úgy álltam le, hogy hallottam a hangotokat, de bevallom azt hittem, meg fogom ölni.

- De nem ölted meg! Ezt nagyon csodálom benned.

- Köszönöm.

- Nincs mit, de most hagyjuk hadd pihenjen.

- Rendben. Menjünk. – a nappaliban mindenki minket várt. Jane ugrott elénk.

- Hogy van? Nem hal meg ugye? Én nem akartam, csak nagyon rég vadásztam és…

- Semmi baj. Lizzie kezd rendbe jönni, hamar meggyógyul, de most szeretném, ha mindenki nagyon figyelne rám. – mondta Carlisle, és előbújt belőle az orvos.

- Lizzie ikreket vár.

- Jujj, de jó! – sikkantotta Alice. Esme és Rose pedig elmosolyodtak.

- Kérlek hadd fejezzem be! Mindig segíteni kell majd neki, még jobban, mint Bellánál. Feltételezem, ezentúl, csak segítséggel tud majd felállni. Nem tudom, mit várhatunk. Alice, látsz valamit? – kérdezte, hátha a mi kis pöttöm pannánk tud mondani valami használható információt..

- Sajnos nem… Még nem tiszta…

- Rendben. A másik fontos dolog… Bella – rám nézett. – Édesapád temetését hogy szeretnéd? Zártkörben, vagy inkább nagy ceremóniát szeretnél. – egy kis ideig elfelejtettem ezt a dolgot, de ahogy Carlisle eszembe juttatta, olyan érzésem támadt, mintha tőrt forgatnának a fagyott szívembe.

- Természetesen szűk családi körben, és Alice számíthatok rád ugye? – kérdeztem szeretett nővéremtől, mire egy picit bólintott. – Még annyit szeretnék, hogy Renée-nek hogyan adagoljuk be a hírt? És még Nessie-t sem látta. Mit mondunk neki. Amilyen éles szeme van rá fog jönni, hogy nem fogadott gyerek. És hogy vámpír lettem… azt is észre fogja venni. Ettől úgy félek.

- Nem lesz semmi baj, drágám. – jött oda Esme, végig simított a vállamon és melegen rám mosolygott.

- Remélem is. – mondtam. Mindenki mély csendbe burkolódzott, de egy éles és kétségbe esett sikoly felrázta az Egész Cullen villát…

Nahát, ez is megszületett, igaz, hogy beteg vagyok úgy írtam, szóval nézzétek el nekem ha nem lett annyira jó... Kivételesen nem tartottam be a 10 komihatárt, de ez most történt meg elöször és utoljára. xD Szóval a kövi télleg 10 komi után jön!!!! Pux: Lyly Ja és remélem tetszett!